Cseles mű Taffy Brodesser-Akner Fleishman bajban van című regénye és a belőle készült sorozat. Cseles, mert bár a felszínen egy újbóli függetlenségétől megrészegülő, alkalmi kalandokat gyűjtögető férfiról szól, valójában ízig-vérig feminista történet.
Azt híres filmek és irodalmi művek egész sorából tudjuk, hogy válni szépen nem igazán lehet. A Fleishman bajban van azonban egy kapcsolat széthullásának nem azt a szakaszát mutatja be, ami sok sírással, nagy veszekedésekkel és párterápiával jár, hanem azt, amikor látszólag már megszületett az új világrend. Rachel (Claire Danes) azonban egy éjszaka becsempészi a gyerekeit a volt férje, Toby (Jesse Eisenberg) otthonába, majd nyomtalanul eltűnik, de úgy, hogy még a telefonját sem veszi fel. A férfinak így egyensúlyoznia kell frissen felfedezett szexuális szabadsága és a gyerekek feletti gondoskodás között, végső soron azonban egyetlen kérdésre kell választ találnia: ki is ő valójában?
A Fleishman bajban van kapcsán a legtöbben Woody Allent emlegetik ihletforrásként, és bizony nem is járnak messze az igazságtól. Taffy Brodesser-Akner karakterei ugyanis olyan értelmiségiek, akik sokszor apróságokból kiindulva tudnak óriási tirádát rendezni, és minden egyes cselekedetüket valamiféle túlzott reflexiós igény hatja át. A szimbolikus helyszín (New York), a humor és a dialógusközpontúság szintén az alleni ihletés irányába mutat, ugyanakkor Brodesser-Akner egyértelműen az okostelefon-generáció romantikus dramedyjét készítette el, amelyben az alkalmi kapcsolatok tényleg csak egy gombnyomásra vannak.
Az FX sorozatának legnagyobb erénye, hogy a történet egyes rétegei apránként válnak világossá a néző számára. Az első epizódok után az lehet a benyomásunk, hogy kifejezetten didaktikus műről van szó: adott egy jóravaló férfi, aki próbál stabil alapokat teremteni családja számára, és ott van a „történő” nő, akinek egyszerűen semmi nem elég, mindig többre vágyik. Az írók azonban idővel remekül árnyalják ezeket a sztereotípiákat, és elkerülik azt a filmes klisét is, amely során érkezik egy fordulópont, ami után máshogyan kell tekintenünk egy karakterre, mint korábban. Itt is van nézőpontváltás, de a fennálló rend nem attól, és nem is teljesen borul fel.
Ennek a játéknak a központi eleme a Lizzy Caplan által játszott Libby, akivel Toby terepeutája javaslatára veszi fel a kapcsolatot. Ők ketten egyetemista korukban barátkoztak össze (a sorozatban csak jelzésszerűen, a könyvben viszont hangsúlyosabban jelenik meg, hogy Libbynél egy ponton szerelembe is fordulhatott volna a barátság), az utóbbi években azonban egyáltalán nem beszéltek egymással. Toby számára azonban a nő most egyfajta lelki támaszként funkcionál, a néző pedig utóbbi elmondásaiból ismeri meg az egész történetet.
Csakhogy idővel kiderül, hogy Libby több szempontból is megbízhatatlan narrátor: egyrészt Toby véleményéből táplálkozik, ami nyilván a történtek nagyon szubjektív értelmezését kínálja, másrészt a nőnek saját viszonyulása is van az eseményekhez, hiszen őt magát is egyre inkább foglalkoztatja a válás. A sorozat ezzel a narrációs technikával egyébként egy nagyon különleges azonosulási dilemmát teremt, hiszen valójában nem az a nézőpontkarakter, akit folyamatosan látunk, és akivel alapesetben együtt kellene éreznünk. Az eseményeket szünet nélküli reflexió kíséri, ami a klasszikus belefeledkezés helyett analizáló szerepbe szorítja a nézőt. Brodesser-Akner tehát nem sztereotip és szexista, hanem épphogy éleslátó, és van is mondanivalója a nemi szerepekről, illetve arról, hogy az ezekhez való viszonyunk miképp határozza meg a kapcsolatainkat.
Toby például borzasztóan érdekes főhős. Látszólag semmilyen ambíciója nincs, célja csupán, hogy másokon segítsen, azonban épp a Libbyhez fűződő viszonya mutatja, hogy milyen egyenlőtlen viszonyokat hoz létre ő is. A két nő pedig tulajdonképpen két különböző, ám egyaránt bukásra ítélt megküzdési stratégia reprezentánsa. Rachel úgy próbál érvényesülni a világban, hogy magáévá teszi a klasszikusan férfiasnak tartott tulajdonságokat; alulról kapaszkodik fel a ranglétrán, és egy olyan kör kegyeit keresi, amely sosem fogja őt tagjává fogadni (hogy megint Woody Allenre utaljunk). Libby ezzel szemben elfogadja a másodhegedűs szerepét: egy férfimagazinnál vállal munkát, majd főállású anya lesz a kertvárosban. A negyvenes éveik elején azonban mindketten egy padon ülnek pár olyan nap után, mely a társadalom szerint nem férne bele az ő szerepükbe.A Fleishman bajban van tehát a skatulyákból való kitörés lehetetlenségét ábrázolja, miközben egyfajta körkörösséget állapít meg abban, ahogyan kizsákmányolják egymást: aki az egyik kapcsolatban felül van, az máshol kiszolgál valakit, és fordítva.
A gondolati árnyaltsághoz pedig remek színészgárda társul. Jesse Eisenberg egyfajta karriermérföldkőként tekinthet arra, hogy míg Noah Baumbach korai remekében, A tintahal és a bálnában kamaszként élte át a válást, mára ő a felszarvazott férj. Claire Danes a Homeland bipoláris ügynökét cserélte egy csak hajszálnyival stabilabb karakterre, a sorozat igazi lelke azonban Lizzy Caplan, aki csodálatosan játssza Libbyt, ezt a nagyon átlagos, nagyon finom, de közben valami eredendő sötétséggel és szomorúsággal rendelkező nőt.
A Fleishman bajban van nem elsőként mutat rá a kortárs kapcsolatok kiüresedettségére, a felső középosztály talajvesztettségére, de egyedi és szókimondó humora, átélhető problémafelvetései és remek karakterei miatt sokak szimpátiáját vívhatja ki. Egyetlen nagyobb hibája az a túlmagyarázás, amit a széria teljes mértékben könyvből vett át: a szerző helyenként olyan dolgokat mond ki, amiket nem lenne szükséges, ráadásul a végén kicsit hirtelenül és a korábbi árnyaltsághoz képest egyértelműen varrja el a szálakat. Mindez azonban csak luxusprobléma – épp olyan, ami a New York-i elithez illik.
