A kortárs sorozatok élvonalába tartozó A sógun az egyéni ambíció és a becsület szürke zónájában járó hősöket mozgat a feudális Japán tartományúri harcaiban, de közben a globális világ egyik nagy kérdésén elmélkedik: két eltérő kultúra találkozása esetén képesek vagyunk-e a másik őszinte megismerésére és elfogadására, vagy csak a kihasználására.
A japán kultúra globális megismerésének kulcskorszaka az 1970-es, 1980-as évekre esik. Egy olyan gazdaságtörténeti periódusra, amikor a nyugati világtól távoleső szigetország a második világháborús vereséget követően nem egyszerűen magához tért romjaiból, hanem a japán gazdasági csoda révén szárnyalni kezdett, és világelsőségre tört. Sony televíziók és Honda autók árasztották el a világpiacot. A kiteljesedő globalizációnak hála pedig az amerikai és az európai kultúra hirtelen szembetalálta magát egy ősi hagyományokat ápoló, tekintélytiszteletre épülő, önfeláldozásig munkaalapú társadalommal.
Az 1970-es, 1980-as évek globalizációjának folyományaként szükség, igény és kíváncsiság mutatkozott a félreeső, idegen civilizáció megismerésére, ami a filmkultúra terén is pezsgő időszakot eredményezett. Shakespeare már kifejtette hatását Akira Kuroszavára (Véres trón / Throne of Blood, A gonosz jól alszik / The Bad Sleep Well, Ran), de a japán rendező is megtette a magáét a spagettiwestern (Egy maréknyi dollárért) és a Star Wars terén, ami az inspirációt illeti. Amerikai (ex-)nyomozók merültek alá a japán gengsztervilágban (Yakuzák / The Yakuza, Fekete eső / Black Rain), Franco Nero (A nindzsa színre lép / Enter the Ninja) és Michael Dudikoff (Amerikai nindzsa / American Ninja) nindzsává avanzsált, Bruce Willis (Die Hard) a fiktív Nakatomi toronyházból dobta le Hans Grubert, a magyar Görbe Nóra (Linda) pedig éles sikoly kíséretében karatézta le az útjába eső bűnözőket. A „japán láz” eredője azonban minden kétséget kizáróan James Clavell 1975-ben megjelent bestsellere, és annak 1980-as sorozatadaptációja, A sógun. A két mű tulajdonképpen a szigetország feudális történelmi múltjára építve, de a saját korára reflektálva reagálta le az elkerülhetetlen kulturális találkozást Japán és a nyugati világ között.
Clavell nagyregénye 1600 fordulója táján játszódik egy olyan időszakban, amikor a japán belpolitikát a megosztottság és a polgárháborús feszültség, a külpolitikát pedig a résnyire nyitott kapuk elve jellemezte – óvatos választ adva az európai nagyhatalmak és a keresztény egyházak gazdasági és kulturális expanziójára. John Blackthorne (Cosmo Jarvis), a protestáns hollandok lobogója alatt hajózó angol navigátor többévnyi tengeri kaland után sodródik partra Japánban, és csakhamar hatalmi játszmák sűrűjében találja magát. A császár halála után elvben egy öttagú régenstanács irányítja a távol-keleti államot a kiskorú utód felnövéséig, a gyámok azonban csakhamar egymás ellen fordulnak, elsőszámú célpontjuk pedig a legerősebb és legbölcsebb daimjó, Yoshii Toranaga (Hiroyuki Sanada). A régensek vetélkedését azonban az európai gajdzsinok jelenléte is befolyásolja: egyrészt a legfelsőbb japán körökben – vagyoni megfontolásból vagy őszinte meggyőződésből – többen is áttértek a keresztény hitre, másrészt a római katolikus portugál hajósoknak és jezsuita szerzeteseknek sem mindegy, hogy ki kerül a szigetország élére. Az érdekorientált konfliktushálóban pedig a váratlan protestáns angol jelenlét pláne zavart szül.
Ezt a történetet adaptálta most újra mozgóképre egy házaspár, nevezetesen Justin Marks (A dzsungel könyve) és Rachel Kondo az FX kötelékében a Disney+/Hulu számára, és szerencsére sem a kortárs kihívások, sem a regény rákfenéjét jelentő kulturális kérdések terén nem csúsztak félre. Clavell regényét, s egyben a Richard Chamberlain és Tosiró Mifune nevével fémjelzett tévésorozatot rendszerint két irányból szokás támadni: a történelmi fikció hitelességi kérdései, illetve a domináns európai szemszög felől. A sógun hőseinek ugyanis könnyen meg lehet találni a történelmi megfelelőjét: Toranaga nagyurat a Japánt stabilizáló Tokugava Iejaszuról, az angol navigátort a fogságból tanácsadói és flottaépítő szerepbe kerülő William Adamsről, a tolmács Mariko úrnőt pedig a portugálul és latinul is beszélő, katolizált Hoszokava Gráciáról mintázták. A két mű azonban úgy bolondította meg mindenféle fordulattal és szerelmi szállal a történelmi igazságot, ahogyan csak győzte, Blackthorne európai alakja pedig egyértelműen biztosította azt a könnyen azonosulható nézőpontot, ami rálátást engedett a Távol-Kelet különös egzotikumára.
Justin Marks és Rachel Kondo pedig simán követhették volna a Fekete vitorlák (Black Sails) és a Trónok harca szexszel és kegyetlen leszámolásokkal fűszerezett receptjét vagy a Kártyavár politikai útvesztőinek gátlástalan hálózatát, ehelyett a két kultúra találkozására fókuszáltak. Pontosabban minden célcsoportnak adnak valamit, de gondosan ügyelve arra, hogy a közönségorientált adalék szerves kapcsolatban álljon az elsőszámú céllal: a japán kulturális múlt tiszteletével. Az epikus látvány kedvelői izgulhatnak két különböző hajó – egy portugál karakk és egy japán sekibune – versenyfutásán, vagy ámulhatnak Oszaka grandiozitásán. A véres akciójelenetekre vágyók csendességükben és váratlanságukban feszült bérgyilkostámadásokkal és fáklyafénnyel megbolondított szamurájcselvetésekkel találkozhatnak. És akad néhány romantikus vagy extravagáns szexjelenet is, de a sorozat sokkal inkább azzal a hivatásbeli szemléletváltással foglalkozik, hogy a luxusszínvonalú prostitúcióból miként alakul ki a gésák műveltség- és művészetalapú világa.
A sógun kétféle sorozatverziójának összehasonlításakor azonnal szembeötlik a legfőbb különbség: míg az 1980-as adaptáció gyújtópontjában egyértelműen az aktív John Blackthorne és az ő külső, európai nézőpontja áll, addig a friss feldolgozás főszereplője már Toranaga tartományúr. Az angol hajós ezúttal navigátor foglalkozása ellenére sem képes átvenni az irányítást a régensek „homályos szabályú” játszmáiban, nem is lehet jelen minden tárgyaláson. A forgatókönyv a dialógusok szintjén is sokszor csak „figyelemelterelő” sakkfiguraként hivatkozik rá.
Toranaga viszont nem egyszerűen főhős, hanem az események kiismerhetetlen motorja. Egy mesteri stratéga, akivel bár halálos ítéletét váró oszakai fogolyként (vagyis kiszolgáltatott személyként) találkozunk először, kiváló emberismerete révén mindvégig uralja a hatalmi játszmákat, szövetségesei, ellenfelei, de még a hintapolitikát folytató bajtársai lépéseit is előre ismeri. „Nem irányítom a szelet. Csak megfigyelem.” – állítja, de olyan misztikus karizmával rendelkezik, hogy azt is elhinném neki, ha szelleme a forgatókönyvön is dolgozott volna. Ezért kiváló húzás a két showrunnertől, hogy az utolsó epizódban nem is látjuk megtörténni a hatalmi konfliktus végső kifutását, Toranaga egyszerűen csak elmesélni nekünk, mi fog történni. És mi elhisszük neki.
Mindeközben pedig Hirojuki Szanada lebilincselő alakításában egy olyan férfit ismerünk meg, aki az egyéni ambíció és a hazaszeretet szürke zónájában úgy válik szimpatikus katonai diktátorrá, hogy elfogadtatja velünk a tekintélyelvű hierarchia filozófiáját: valaki egyszerűen uralkodásra hivatott, és bármit megtehet, míg az alárendeltek kötelessége az önfeláldozással járó szolgálat. A sógun részben azért nagyszerű, mert Toranaga tetteiből felsejlik a mintaadó Tokugava Iejaszu megbecsült portréja, aki nemcsak a feudális Japán rettegett alakja, hanem Edó (a mai Tokió) atyja is.
A japán egzotikum a sorozatban ráadásul közel sem vonzó, inkább félelmetes és veszedelmes. A feudális társadalmú Japán egy sötét, ismeretlen világ, ahol „a halál ott van a levegőben, a tengerben és a földön.” De nemcsak a daimjók kegyetlen döntéseitől kell rettegni, hanem az istenítéletszerű földrengésektől is. Persze mindenegyes szeppuku mögött a hagyományok ősi logikája húzódik meg, de ezt a becsületkódexet mégsem kellemes felnyitni.
Ahogy két civilizáció találkozása sem zökkenőmentes, a felsőbbrendűség kontra barbárság kérdése, a másik furcsa szokásainak, az idegen befolyás káros hatásainak méricskélése azonnal megjelenik mindkét oldalon. A sógun izgalmasan játszik a kérdéssel, hogy vajon melyik tett illethető a „barbár” kifejezéssel, a hittérítésben jeleskedő szerzetesek által szervezett, császárellenes felkelés? A japán régensek megsértése miatt elrendelt csecsemőgyilkosság? Holland matrózok részeg tivornyája japán nők körében? Esetleg egy nyúlpörkölt szimpla tálalása? Marks és Kondo egyes szereplők felett pálcát tör, mások iránt hagyománytiszteletből megértést tanúsít. Az idegentől való idegenkedést természetesnek vélik. A pilotban például egy óriási üstben elevenen megfőznek egy matrózt, de a legszebb halálnemet kutató Jabusige földesúr mégis rokonszenvet ébreszt. Sőt az alkotók hajlandóak humorforrásként is kezelni a barbárságot, vagy éppen az idegenséggel szembeni előítéleteket: a tuskó természetű Blackthorne állatias dühkitörései és válogatott káromkodásai váratlan feloldásai egy-egy szorult helyzetnek.
A két kultúra találkozása során mutatott megfelelő – talán a szerencsén is múló –viselkedést azonban a Mariko úrnő és Blackthorne közti románc jelképezi. Lépésről lépésre jutnak el őszinteséggel, nyitottsággal és leplezhetetlen vonzalommal a másik megismerése és elfogadása felé. Szerelmük tisztasága egyedülálló az elmúlt évek film- és sorozatterméséből, kapcsolatuk kiteljesedése során nemcsak két élesen különböző személyiség, hanem az angol és a japán kultúra is meglátja a másikban a csodát. A rendíthetetlenül szabadságvágyó hajós és az érzelmeit elfojtani kénytelen tolmács irigylésre méltó módon egészítik ki egymást.
Mariko úrnő amúgyis a gyengébbik nem felejthetetlen képviselője lesz a sorozatok kortárs palettáján, mert Anna Sawai intimitástól izzó alakításában úgy válik erős akaratú, sorsát elfogadó és beteljesítő nővé, hogy közben nem nyomja agyon semmiféle didaktikus feminista üzenet. A férje által érzelmileg bántalmazott és családja miatt megbélyegzett Mariko lelkében giri (kötelesség) és nindzsó (emberi érzelem) vívnak egymással ádáz harcot. Megváltást kereső alakja a keresztény bűnbocsánatban nyer ideiglenes megnyugvást, de a megoldást végül tolmács hivatása mutatja meg. Döbbenetesen tiszteletreméltó az a ráhangolódás, ahogy két kultúra között közvetít: Blackthorne érzelemgazdag megnyilvánulásait rendre tompítja a japán férfiak felé, fordítva pedig a hűbérúri felsőbbrendűséget, a másságot és a japán becsületkódexet teszi a navigátor számára elfogadhatóvá. Ez a türelem és békítő szándék a karakter kulcsa: nem azért válhat példaképpé minden ember számára, mert nélkülözhetetlen láncszeme lesz a férfiak, a hűbérurak játszmájának, hanem mert úgy találhat békét saját maga (és Japán lakói) számára, ahogy csak kevesen: a giri és a nindzsó harmonikus összehangolása és megélése révén.
A nyomasztó kötelesség és a nehezen uralható emberi érzelmek ádáz csatájában szerencsére minden emlékezetes mellékkarakter megkapja a maga nagy pillanatát. Az apja nagyságához felnőni képtelen Nagakado (Juki Kura) szerencsétlen sorsa, a feleségéért megvetve rajongó Buntaro (Sinoszuke Abe) harcjelenete a kikötőben, a hűséges barátnak bizonyuló Hiromacu nagyúr (Tokuma Nisioka) önfeláldozása vagy a hintapolitikájába belebukó Jabusige (Tadanobu Aszano) a szikla szélén… A sógun nem a szamurájkardok, a kimonók, a teaszertartás vagy a kertművészet miatt emlékezetes széria, hanem az emberi vívódások miatt. Egy sorozatot ritkán sikerül katarzissal lezárni, de az elsüllyedt hajó partra vontatásában létünk alapélménye tükröződik: tesszük a dolgunkat, megéljük érzelmeinket, de sorsunk felett valaki hatalmasabb rendelkezik.
