Segíthet-e másokon, akinek a saját élete sincs rendben? Hiteltelen egy szétcsúszott, válófélben lévő, alkotói válsággal küzdő író, vagy pont azáltal válik hitelessé, hogy ismeri a mélységeket, amikről beszél? Látszólag ezekkel a kérdésekkel foglalkozik a Hulu (Európában a Disney+ kínáltalában látható) sorozata, valójában viszont inkább azzal, hogy az önsegítő irodalomnak van-e helye a tévéképernyőkön.
Az elmúlt néhány évben már egyre kevésbé maradt kritikátlanul, hogy a pszichológia nyelvezete és kérdésfelvetései milyen szinten váltak uralkodóvá a közbeszédben. Az önismeret, a fejlődés, a lelki értelemben történő kiteljesedés egyfajta mindent felülíró végcéllá vált, amire jó kapitalista ágazatként természetesen a könyvkiadás is rátelepült. Ma már nem nagyon tudunk úgy bemenni egy bármilyen könyvesboltba, hogy a sikerlistás darabok között ne szerepeljen elől egy olyan, ami 300 oldalban ad választ életünk összes dilemmájára.
Persze némileg cinikus vagyok, hiszen ezen művek között is vannak valóban komoly tudományos munkák, de olyanok is (és azért utóbbi csoport a tetemesebb), amik egyszerű alapvetéseket csomagolnak könnyen fogyasztható köntösbe. Ez a könyvtípus pedig most „végre” eljutott a filmadaptációig, szó szerint (hiszen jelen sorozat tényleg egy hasonló, Cheryl Strayed által jegyzett alkotás feldolgozása) és átvitt értelemben is – ezt a megközelítésmódot ugyanis filmen még talán soha nem láthattuk ennyire szűretlen formában.
A Kathryn Hahn által játszott főszereplőnket, Clare-t úgy ismerjük meg, hogy részegen belóg férjével, Dannyvel (Quentin Plair) közös lakásukba, ahonnan őt nemrég kitiltották. Mint kiderül, a nő kölcsönadta lánya egyetemi alapját testvérének, aki ellógott a pénzzel, így Clare lett az első számú közellenség a családban. A nő nem sokkal később találkozik egy régi barátjával, aki azt javasolja, élessze fel ígéretesen induló írói karrierjét és vegye át egy népszerű weboldal segítőrovatát. A főhős kisebb hezitálás után elfogadja az állásajánlatot, ám úgy tűnik, saját gondjain már ez sem tud segíteni.
Az Apró gyönyörű dolgaink egyszerű, jól ismert alapvetésekre építi a narratíváját. Ahogy már a bevezetőben is említettem, a sorozat legfőbb dilemmája a személyes sors és a megküzdési stratégiák általános alkalmazhatóságának kérdése, illetve az, hogy a másokon való segítség helyrehozhatja-e a saját életünket. Bár Liz Tigelaar sorozata klasszikusan olyan produkciónak mutatja magát, ami nem állít semmit, csupán bemutat, a széria koncepciója és struktúrája egyértelmű üzeneteket hordoz: a jelen és a múlt egymás mellett szerepeltetése, no meg Clare tragikus sorsa minden pillanatban azt üzeni, hogy hiteles segítő csak az lehet, aki ismeri, milyen igazán mélyen lenni.
Kicsit pontatlan is voltam tehát, mert ami ebben a sorozatban zajlik, az nem pszichológia, sokkal inkább (konyha)pszichologizálás, amivel egyébként önmagában nem lenne probléma – könnyen elképzelhető, hogy bizonyos élethelyzetekben sokat segíthet egy sorstárs tanácsa. A gond inkább azzal van, hogy Tigelaar szinte teljesen reflektálatlanul hagyja ennek a módszernek és világlátásnak a korlátait: bár Clare apjának történetén keresztül a sorozat pedzegeti, hogy nem biztos, hogy minden esetben szerencsés csak a saját szubjektív élményeinken keresztül megítélni egy-egy élethelyzetet, mivel ez csak az utolsó rész legvégén kerül elő, ez a szál nem válik a sorozat szerves részévé.
Pedig az például nagyon ügyes húzás volt a készítőktől, hogy Clare hirtelen jött jellemfejlődésével kapcsolatban szkeptikussá tették a többi karaktert: a hasonló művek gyakori hibája, hogy a főhős hirtelen jött pálfordulásának következtében mindenki örömujjongásban tör ki és megfeledkezik a korábbi sérelmekről is. Itt ezt szerencsére sikerül elkerülni, bár ha nagyon gonoszak lennénk, azt is mondhatnánk, hogy csupán azért, mert ezzel sikerült nyitva hagyni az ajtót egy esetleges második évad számára (gondolok itt elsősorban Clare és Danny válására).
Az Apró gyönyörű dolgaink hasonló kategóriában indul, mint a nemrég az Apple TV+ platformján debütált Direkt terápia (Shrinking), azonban az egy összetettebb, kimunkáltabb, és mindenekelőtt jobban megszerkesztett sorozat volt. És itt leginkább utóbbin van a hangsúly, ugyanis Tigelaar szériájának fő problémája épp az összefüggések hiánya: a giccsen és szentimentalizmuson még túl lehetne lendülni, de azon nem, hogy a széria a saját koncepciójához sem hű. Ugyanis a magánéleti szál előrehaladtával szinte teljesen háttérbe szorul Clare segítői tevékenysége, a „kliensektől” kapott levelek részvégi lábjegyzetek lesznek csupán, így pedig végső soron nem derül ki, hogy a két terület hogyan hat egymásra.
Eddig főként a negatívumokat soroltam, és továbbra is úgy gondolom, hogy ezzel a sorozattal alapvető koncepcióbéli problémák vannak, ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen rossz a végeredmény, hiszen kétségtelenül szakértelemmel készítették. Helyenként működik a humor, jók a színészek (Kathryn Hahn tökéletes választás volt a főszerepre), és remek a múltbéli szál.
Sőt, idővel szinte várja a néző, hogy a jelenbéli döcögésből a flashbackekre váltsunk. Persze a készítőkre azért itt sem a visszafogottság jellemző, Clare csomagja tetemes: abuzív, alkoholista apa, rákos anya, a hedonizmus mint a gyászfeldolgozás egyetlen módja és korán tönkremenő kapcsolatok nehezítik a fiatal lány életét. Ugyanakkor itt sikerül akár anya-lánya, akár testvér viszonylatban hiteles kapcsolatokat ábrázolni, arról pedig még mindig nem beszélünk eleget, hogy a Clare anyját játszó Merritt Wever mennyire remek színésznő. Most gyakorlatilag egy nem létező karaktert, a tökéletes anyát kellett eljátszania, és még így is kimagaslóan övé volt a legemlékezetesebb alakítás. Bár azt azért hozzáteszem, hogy fontos – akár a sorozat egésze szempontjából is revelatív – lehetett volna, ha a készítők kifejtik a szintén az utolsó részben elejtett gondolatot azzal kapcsolatban, hogy nem volt ő annyira kikezdhetetlen, mint amennyire a lánya idealizálta az emlékeiben.
Az Apró gyönyörű dolgaink megtekintése tehát nem okoz fájdalmat, de az is biztos, hogy évek múltán nem fogunk erre a sorozatra hivatkozni. Pedig láthatóan sokat próbáltak tenni a bukás ellen.
