Donna Tartt bestsellerének sikerén aligha szárnyal majd túl John Crowley adaptációja, amely műgonddal összerakott darab, de nem felejthetetlen.
Az aranypinty – a tehetséges Rembrandt-tanítvány, Carel Fabritius 1654-es festménye – a gyász tárgyiasult formája lesz a történetben, szomorúság, bűntudat tapad hozzá, ami úgy korlátozza a főszereplőt, Theodore Deckert a szabad létben, mint a képen látható madarat a félköríves rúdhoz rögzített, alig észrevehető gyűrű és lánc. A New York-i fiú gyermekkora 13 évesen, a Metropolitan Múzeumban ér véget, ahol édesanyja robbantás áldozata lesz. Innen, a romok közül viszi magával Theodore a 17. századi remekművet egy haldokló úr (a vak jós?) zavaros útmutatása szerint, és ettől a ponttól a féltve rejtegetett fatábla jelenti az origót darabjaira hullt életében. A feszültségkeltéshez éppen megfelelő mértékű időugrással és késleltetéssel, de alapvetően mégis lineárisan járja végig a néző a fiú próbatételekkel, éteri királykisasszonyokkal, inkább jellemhibás, mint rosszindulatú ellenségekkel és nem mindig ártatlan segítőkkel teli útját, amelynek végcélja nem a szerelem és a vagyon megszerzése, hanem a felszabadulás a gyász nyomása alól.
A sztori már-már Umberto Ecóra hajazó, több száz éven átívelő dimenzióit Donna Tartt amerikai írónőnek köszönhetjük, aki Pulitzer-díjat kapott bestseller regényéért, és sikerült elérnie, hogy a hágai Mauritiushuisban kiállított festményt Mona Lisához méltó tömeg vegye körül. Nem csoda, hiszen okos csavarral használt fel egy regénybe illő történetet: Az aranypinty ugyanis valóban túlélte azt a robbanást a 17. századi Delftben, amely kioltotta alkotója életét.
Joggal feltételezhetjük, hogy a Warner Bros. és az Amazon Studios vezetőségének szeme előtt Oscar-szobrocskák lebegtek, amikor stábot kerestek a sikersztorihoz, majd a Brooklynnal már díjközelbe került John Crowley-ra bízták a rendezést, a Szárnyas fejvadász 2049-ért Oscar-díjat nyerő veterán Roger Deakinsre a képi világot és élvonalbeli színészekre a szerepeket. Nicole Kidman, a legnagyobb húzónév, az elárvult Theodore-t átmenetileg befogadó dúsgazdag családanyát alakítja, akiben karót nyelt, elfojtott indulatokkal teli környezete ellenére van emberség, eleganciája és tartása nem csak üres póz. Ansel Elgort (Baby Driver) alakítja a megnyerő felnőtt Theodore-t, aki kifogástalan modorával, okos tekintetével hatásosan leplezi gyermekkori traumája nyomait, többek között drogfüggőségét, Aneurin Barnard (Dunkirk) pedig az időközben drogbáróvá érett egykori legjobb barátot játssza, meglehetősen súlytalanul, néha giccsbe hajlóan, bár ez talán inkább a forgatókönyv, mint a színész hibája.
Az Elgort-Barnard párosnál jóval emlékezetesebb a 13 éves gyermekszerepeket játszó Oakes Fegley (Pete’s Dragon, Wonderstruck) és Finn Wolfhard (Stranger Things). A két kiskamasz brománca a kaliforniai sivatag szélén, eladósodott lakóik által hátrahagyott, üresen tátongó villák között alakul, itt talál egymásra a két anyátlan, csalódott, unatkozó gyermek, és mint akiknek nincs veszíteni valója, sorra próbálják a legdurvább tudatmódosító szereket. Wolfhard akcentussal beszélő, szeleburdi Borist alakít, aki szénfekete fürtjeivel, fehér bőrével már nem is ríhatna ki jobban a sivatagi tájból, modorossága inkább egyedi színfoltnak hat Fegley visszafogott, jólnevelt Theodore-ja mellett. A mellékszereplők közül a Theodore link, C-kategóriás színész apját játszó Luke Wilson figyelemre méltó még abban a jelenetben, amikor erkölcsi tartásának utolsó morzsáit feladva próbálja kicsikarni fia örökségét.
A korrekt színészi játék és a gyors, asszociatív montázsszekvenciák mellett Roger Deakins felvételei miatt érezhetjük úgy a moziból kijövet, hogy különleges élményben volt részünk. Az aranypinty szép film, napfényben táncoló porszemekkel, belassított robbanással, éteri, igéző szempárokkal. A tereknek is külön egyénisége van: Theodore gyermekszobája rendetlen, emberszagú, a múzeum steril, akárcsak a Barbour-család túl tökéletes rezidenciája, a régiségkereskedés otthonos, Los Angeles elhagyatott, medencés luxusvilláinál pedig semmi sem jelezhetné találóbban az otthontalanságot. New York és Los Angeles mellett a filmnek van egy harmadik helyszíne is, Amszterdam, ez azonban éppen olyan jellegtelenre sikerült, mint amennyire erőltetettnek hat a történetet lezáró bűnügyi szál, amelyben Theodore belekóstol gyerekkori barátja, a sztereotip kelet-európai rosszfiú luxussal és fegyverropogással kísért mindennapjaiba, vér tapad a kezéhez, majd egy hirtelen huszárvágással minden megoldódik, a nézőt pedig otthagyják egy meglehetősen suta „minden rosszból kisülhet valami jó” típusú szentenciával.
Az aranypinty tehát szép, sosem unalmas, és van benne titok, szerelem, akció. Jól kezdődik, de a feldobott labdát – ami 9/11 után készült, New York-i robbanásról szóló film esetében nagyon magas – elmulasztja lecsapni. Carel Fabritius festménye azért remekmű, mert amellett, hogy a rövidülésben megfestett madárfejjel technikai zsenialitását bizonyítja, képes egyúttal kiemelni valami egészen egyszerűt a 17. századi holland polgári mindennapokból, amivel évszázadok múlva is tükröt tart a társadalomnak. John Crowley adaptációja megmarad a technikai bravúr szintjén.
