Roger Brown roppant kisnövésű egy méltóságteljes, komoly szándékú férfihoz képest. Csupán 1,68 méter. Helyzetén az sem segít, ha tenyérbemászó arcán szája mosolyra kanyarodik, hiszen akkor leginkább Steve Buscemire hasonlít. Felesége egy fejjel magasabb nála, igényeit pedig anyagi javakkal lehet kielégíteni. Rogernek nincs egyszerű dolga, helyre kell hoznia önbecsülését.
Az utóbbi években végre a nemzetközi filmes térképen is komolyan kezdett teret hódítani a norvég film, aminek következtében olyan rendezők is újból alkotásra adták a fejüket, akikről már időtlen idők óta nem hallhattunk semmit. Ilyen rendező Morten Tyldum is, aki Buddy (Haverok, 2003) című zseniális romantikus, fiatalos vígjátéka óta csupán egy silány krimivel, Gunnar Staalesen regényének adaptációjával (Varg Veum – Falne engler / Bukott angyalok, 2008) jelentkezett. Tyldum ezúttal is egy adaptációval próbálkozott, viszont most Norvégia legnépszerűbb írója, Jo Nesbø regénye szolgált kitűnő alapanyagként. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a film forgalmazási jogait több mint ötven ország vásárolta meg, ami több mint eddig bármelyik norvég filmé.
Aki valamelyest jártas a skandináv filmművészetben, az már tudja, hogy az északi népek közül talán éppen a norvégok azok (vö. finn szocreál drámák, dán és svéd thrillerek), akiknek mozgóképeit nem kell túlzottan komolyan venni. Annak ellenére, hogy első látásra komolyságot és méltóságteljes tiszteletet követelnek, már az első néhány percben kiderül, hogy leginkább akkor lehet élvezni őket, ha beleéljük magunkat a norvégok által oly precízen művelt abszurd humorba. A Fejvadászok is egy ilyen stílusban élvezhető film, csak rá kell érezni az ízére.
A Napóleon-komplexussal küzdő hősünk, Roger (Aksel Hennie) egy elismert és rendkívül menő oslói cégnél fejvadász. A mai világban viszont sosem kereshet eleget az ember, így mellékállásban festményeket lop, hogy kacsalábon forgó üvegpalotáját és (szerinte) drága holmikra vágyó feleségét, Dianát (Synnøve Macody Lund) megtarthassa. Diana új művészeti galériájának megnyitóján Roger megismerkedik egy rejtélyes, egykor katonaként szolgáló dán férfival, Clas Greve-vel (Nikolaj Coster-Waldau), aki több szempontból is fontos célponttá válik életében. A jóképű Greve tökéletes igazgatójelölt lenne Brown cégéhez, de túlzottan hevesen udvarolgat Dianának, amit viszont háttérbe szorít az az apró tény, hogy egy ritka Rubens festmény van a birtokában. Roger azt hiszi, hogy ezzel megfogta az isten lábát, és egy örök életre megszabadul majd az anyagi „gondoktól”. Azzal viszont nem számol, hogy Clas Greve nem teljesen az az úriember, akinek mutatja magát, így a kis fejvadászból űzött vad lesz.
Tyldum akció-thrillere izgalmas tempóban adagolja az eseményeket, ráadásul majdnem az utolsó pillanatban derül csak ki, hogy miért is történik az, ami, hogy ki kivel tart. A véletlenek játéka és a precízen kidolgozott forgatókönyv (amit leginkább Nesbø-nek köszönhetünk) sodrása egyetlen unalmas pillanatnak sem szorít helyet, így a feszes üldözésnek mi is néma részesei lehetünk. Az már nem újdonság a norvég filmek körében, hogy a szereplők itt is nehezen halnak (vö. Den brysomme mannen / A kiállhatatlan), viszont ha már jól kiszórakoztuk magunkat azon, hogy az öltönyös úriember nyakig „friss komposztban” egy traktorral menekül üldözője elől, akkor már azon sem fogunk meglepődni, hogy több száz méternyi zuhanás után is majdhogynem mosolyogva támolyog ki egy ripityára zúzott rendőrautóból.
Nesbø regénye, mely egyben kemény társadalomkritika is, nem kis bátorsággal boncolgatja a vastag fikcióba mártogatott valóságot, mely során a jómódú északi polgárok – és környezetük, ezúttal Oslo – sötét oldalát hivatott megmutogatni. Ahogyan legtöbb esetben, úgy most is nagy ívben csal a látszat, a jólfésült északi elegancia korruptságot rejt, a pénzsóvárság pedig egy kielégíthetetlen szomjúsággal párosul, melyet csillapítani gyakorlatilag semmivel nem lehet.
Ó, és lehetséges, hogy felesleges említenem, mert nyilvánvaló: már készül a hollywoodi remake.
