Luca Guadagnino számos filmjében foglalkozott már az azonos nemű párok kapcsolati nehézségeivel, a rájuk nehezedő érzelmi és társadalmi nyomással. Bár a Queer ábrázolásmódja sokkal explicitebb az életmű korábbi darabjaiban látottaknál, az absztrakt történet a közvetlen testiség bemutatásán túl kevés kísérletet tesz arra, hogy új megközelítésből vizsgálja a homoszexualitás Guadagninónál rendszeresen visszatérő témáját.
A William S. Burroughs azonos című regényéből adaptált mű az eredeti író alteregóját helyezi a középpontba. Lee (Daniel Craig) egy középkorú kéjenc, aki drogproblémái miatt Mexikóban telepedett le, hogy az Egyesült Államokhoz képest sokkal lazább törvények és erkölcsök nyújtotta élvezeteknek hódolhasson. A férfi naphosszat bárról bárra járva igyekszik rátalálni aktuális partnerére. Miközben pedig a nála jóval fiatalabb, karcsú és életerős fiúk romantikus társaságát keresi, a helyi meleg szubkultúra részeges, szerfogyasztó „elitjével” is ápolja a kapcsolatot a végeérhetetlen iszogatások során. Különösen Joe (Jason Schwartzman), a menthetetlenül romantikus, de a szerelemben mindig a rövidebbet húzó cimbora áll hozzá közel. Egy nemrég leszerelt amerikai tengerész, Allerton (Drew Starkey) felbukkanása ugyanakkor olyan vágyat ébreszt Lee-ben, melynek kielégítésére fordítja minden energiáját.
A Queer Guadagnino legismertebb korábbi produkciója, a Szólíts a neveden párdinamikáját megfordítva meséli el egy meleg viszony fejlődését, hiszen a film ezúttal nem a saját szexualitásában bizonytalan tinédzser fiú szemszögét, hanem az őt elcsábító idősebb férfi perspektíváját hangsúlyozza. Lee karakterdrámája három epizódon (és egy rövid, elégikus epilóguson) keresztül bontakozik ki: a Mexikóban játszódó hosszas udvarlás és csábítás után a Dél-Amerikában töltött, közel sem mézes hetek együttélése következik, majd egy párkapcsolati terápiának is beillő dzsungeltúra zárja a reménytelenül toxikus együttlétet. Hiszen Lee közeledése Allerton felé nemcsak egyoldalú, hanem idővel anyagi alapú megegyezés tárgyát is képezi. Noha a férfi érzései őszinték, a szerelem sokkal inkább tűnik csak egy újabbnak számos függősége közül, ami a drogokhoz és az alkoholhoz hasonlóan hatalmába keríti és lassan felőrli őt.
Tabuszerelem és barackszex – Luca Guadagnino: Call Me by Your Name / Szólíts a neveden
A Szólíts a neveden nem melegfilm. Túlságosan beskatulyázó lenne, ha pusztán így hivatkoznánk erre a felnőtté válással járó örömökhöz és fájdalmakhoz egyaránt szóló mozgóképes ódára, amelyben inkább csak a felszínen esik szó a mássággal való megbirkózásról.
Lee ellentmondásos alakja ugyanakkor nem egy általánosítható vagy akár csak könnyen azonosulható figura, hanem az író Burroughs valós személyének interpretációja. Ám Guadagnino elegáns, letisztult stílusa nem képes kellően átélhetővé tenni a témául szolgáló gyarló queer életmód személyességét és a főhős fokozódó önpusztítását. Az olyan nonkonformista szerzők műveiből, mint Burroughs és kortársai – a beat-nemzedék más képviselői, vagy Bukowski és Thompson – több rendező készített már filmet. A fogalmazásmódjukban és témájukban egyaránt formabontó, lázadó hangvételű irodalmi szövegek többek között David Cronenberg (Meztelen ebéd), Bent Hamer (Tótumfaktum / Factotum) és Terry Gilliam (Félelem és reszketés Las Vegasban) szürreális vízióiként elevenedtek meg a vásznon. Guadagnino Lynch-szerűnek szánt álomképei viszont leginkább a főhős szenvedélyét és megszállottságát erőtlenül kifejezni próbáló, halovány kísérleteknek érződnek, melyek nemcsak fantáziátlanok, de még gyenge animációjuk miatt is kizökkentenek az aktuális tripekből.
A Queerben különösen szembetűnő a rendező szokásos ábrázolásmódjának felszínessége, ahogy egy-egy festői helyszín és divatos aláfestő zene túlhasználására támaszkodva teremt érzéki atmoszférát az identitásválságra épülő, lassú tempójú, intim karakterdrámához. Lee kéjsóvár tapasztalatainak költőisége azonban Guadagnino meg nem értett fiatal hőseinek energikus lázadásához képest az ábrázolt közeg lesújtó egzisztenciális melankóliájában és kilátástalan cinizmusában keresendő. A Queer 50-es évekbeli Dél-Amerikájának izzadtságfoltos fülledtségét mégsem hatja át az a mocskos morális fertő, ami súlyt adna a történéseknek, hiszen a film nem merészkedik az erkölcsi határzónákon túlra, nem mutatja be a fenntarthatatlannak ítélt életmód tényleges következményeit.
Ez a tartózkodó visszafogottság különösen szembetűnő Allerton „férfi femme fatale”-jában, akinek megkérdőjelezhető szándékaira sosem derül fény. A titokzatos karakter kábítószereken is túlmutató függőséget kiváltó személye csak egy újabb vágykeltőként funkcionál Lee számára. Ráadásul kettejük kapcsolata képezi a cselekmény gerincét, ami egy transzcendens tudatátvitelt lehetővé tevő növényi főzet drogmámoros elfogyasztásában csúcsosodik ki, így vonva konkrét párhuzamot a viszonzatlan szerelem és más lélekgyilkos addikciók között. A korábbi letargikusabb, érzékibb fejezetektől eltérő, szürreálisabb és könnyedebb hangvételű epizód ugyanakkor a konfliktus érdemi feloldása helyett csak további ambivalenciákkal és ellipszisekkel gazdagítja a látottakat.
Guadagnino hiába igyekszik kiforgatni a hagyományos párkapcsolatok heteronormativitását törvényen kívüli, meleg hősein keresztül. Mivel a társadalmi reakciók és a queer szubkultúra jellegzetességei sem kerülnek bemutatásra, illetve a főhős szubjektív látásmódjának érzékeltetése is kizárólag erőltetetten szürreális képsorok segítségével történik, a film zárt közege nem kínál érdemi (ellen)kulturális alternatívát a különböző intézményrendszerek klasszikus működésével szemben. A Queer élvhajhász hőseinek tragikuma felderítetlen alviláguk kétes homályába vész.
