Dea Kulumbegashvili radikálisan kiüresített abortuszfilmet készített, amelyben egy orvosnő útjait követjük a szó szerint és képletesen is sötétségben ragadt Grúziában.
Egy újszülött halálának szomorú apropóján térképezi fel a georgiai (grúz) rendező, Dea Kulumbegashvili a vidéki Georgia (Grúzia) szellemi-fizikai elmaradottságát. A környezet hasonló, mint az első, Beginning (Dasatskisi) című 2020-as filmjében, egy nyomozásnarratíva fogja össze az eseményeket és egy női hős küzdelmeit követjük. Az April főhőse az egyedülálló, negyvenes Nina (Ia Sukhitashvili), aki szülész-nőgyógyászként egy kórházban dolgozik, emellett viszont vidéki páciensekhez is ellátogat, rendszerint azért, hogy abortuszt hajtson végre rajtuk az otthonukban. A látogatások során, de a kórházban is rendszeresen szembesül a szexuális felvilágosítás teljes hiányával, az elavult, nőgyűlölő, bigottan vallásos, kártékony nézetekkel a betegek és hozzátartozóik részéről. A gyerek elvileg áldás, de valójában mindenki tehernek éli meg; a nők inkább az abortuszt választják, mint hogy fogamzásgátlót szedjenek (más védekezési módok pedig fel sem merülnek). A tizenévesen férjhez ment iskoláslány Ninától hall először a fogamzásgátlóról, amit a doktornő titokban ad oda neki. Egy másik helyen, egy siketnéma lánynál és családjánál viszont azt a választ kapja, hogy úgyis elfelejtenék szedni.
Rajtuk kívül az elhunyt kisbaba szülei és Nina kollégái kapnak fókuszt, de mind csupán egy-két jelenteben szerepelnek, szemben Ninával. Radikális megoldásként viszont Kulumbegashvili szinte végig totálképekben fogalmaz, a szereplői arcát nem láthatjuk jól (sőt, van, akiét egyáltalán nem). Ráadásul majdnem mindig sötét van – a belső terek is rosszul világítottak, Nina pedig este autózik a kaukázusi utakon. Így valójában nemcsak az emberek, hanem a környezet is hiányzik az Aprilból: soha nem láthatjuk a kórházat, Nina lakóhelyét vagy a többi helyszínt kívülről. Maradnak a fenyegető viharfelhők, a sár, a barátságtalan lakásbelsők vagy a rideg kórtermek. De nem ez az egyetlen elidegenítő eszköz, a rendezőnő végig a kiüresítésre, eltávolításra játszik, a töredékes párbeszédek és a hiányzó csúcspontok is ezt húzzák alá. Kérdés viszont, hogy így mi marad a filmből.
Az April egy karfamarkolósan feszült, naturalista szülésjelenettel indít, amely látszólag elindítja a cselekményt, később viszont hiába várjuk vissza ugyanezt a hatást. Helyette végtelenül hosszú és eseménytelen jelenetek követik egymást, néha már-már parodisztikusan művészkedős módon (például közvetlenül az említett szülés előtt kényelmetlenül hosszan nézünk egy pocsolyát). A statikus hosszúbeállítások időnként szándékosan félrekomponáltak (hogy a szereplők arcát vagy a tényleges eseményeket ne lássuk), a film tetőpontjának szánt abortuszjelenetet például végig oldalról mutatják, a képkivágatba csak az alany dereka fér bele. Így viszont hiába a fontos téma, hiába derülnek ki vérfagyasztó információk, az Aprilből nem ezek maradnak meg, hanem a hossza, a vontatottsága, az üressége – és a válasz nélkül hagyott kérdéseink.
A halálesettel kapcsolatban elindul egy laza vizsgálat, ami Ninát fenyegeti, ennek viszont végül mégsem lesz jelentősége. A film sokkal inkább Nina hétköznapjai körül forog, ő viszont a többi szereplőhöz hasonlóan távoli, sőt, enigmatikus marad. Nina autózása az April visszatérő motívuma, melyek során a kamera gyakran az ő nézőpontját veszi fel, közben a hangos légzését hallgatjuk. Két ízben ismeretlen férfiakkal kezdeményez szexuális kapcsolatot, eltérő eredménnyel, az egyiküknek pedig elmeséli a legnagyobb gyerekkori traumáját. Tehát mondhatjuk, hogy Nina furcsán viselkedik, az viszont nem derül ki, hogy ezt az újszülött halála váltotta-e ki belőle, vagy máskor is ilyen. Szintén nem kapunk magyarázatot a film egyetlen szürreális, a román új hullámos szikárságtól és realizmustól elütő elemére: időnként Nina (?) meztelen, aszott testű szörnyalakként jelenik meg, majd éles kontrasztként élénk, virágos képekre vágunk. Nina így látja magát? Vagy épp ellenkezőleg, az elmaradott közösség szemében szörnyeteg ő? De nem ez az egyetlen megmagyarázatlanul maradó jelenet: egy ponton például éjszaka teherautók és marhák között bolyong.
Ezek a homályban maradó jellemvonások és helyzetek talán Nina személyiségét hivatottak árnyalni, ha nem az agyra, akkor a lélekre hatva. Az April viszont maximum félsikert ér el: az egyértelműen kirajzolódik belőle, hogy a vidéki Georgia borzalmas hely, Nina pedig a maga eszközeivel szélmalomharcot vív a sötétség ellen, a felvilágosultság nevében, de eközben nem kerülhetünk közel hozzá, így pedig nehéz értékelni a küldetését. Ráadásul a filmből az sem derül ki, csak kis kutatás árán válik világossá, hogy Georgiában egyébként legális az abortusz, azonban a társadalom többsége ellenzi – ezzel szemben a világon itt az egyik legmagasabb az abortuszok száma. Ebben a kontextusban viszont némileg érthetetlen a kórház hozzáállása, illetve az is, hogy Nina miért otthon, miért nem a kórházban végzi a beavatkozásokat. A teherbe esett nők szegénysége, kiszolgáltatottsága csak kikövetkeztethető, nincs kimondva – vagy ami még fontosabb, megmutatva.
Az April túl sokat bíz a nézőre, a gyerekházasság, a szexuális erőszak, az eltitkolt terhesség, a nők elnyomása, bántalmazása így csak fogalom marad, nem kerülnek mögéjük valódi történetek, valódi sorsok, sőt, még arcok sem, noha pont egy fikciós film láthatná el ezt a feladatot, hogy az elkeserítő szalagcímek mögé átélhető tartalmat rakjon (ahogyan a legerősebb abortuszdrámákban, mint a 4 hónap, 3 hét, 2 napban vagy a frissebb Soha, néha, mindigben történt). Ennek ellenére Dea Kulumbegashvili radiális megközelítésmódja akár rajongókat is szerezhet magának – ezt tette a Velencei Filmfesztiválon is, ahol a zsűri különdíját (lényegében a harmadik legfontosabb díjat) nyerte el tavaly.
