Nos, be kell vallanom: miközben a moziba igyekeztem, semmi sem jutott eszembe Spike Lee-ről. Ja igen, a Malcolm X, amit láttam ugyan, de a fekete alapszínen kívül minden kimosódott a memóriából. Semmi gáz, gondoltam, ismét egy fekete film. Hát, mit mondjak?
Ehhez képest egyetlen sötét bőrű (fő)szereplője volt az új Lee-opusznak, és az sem volt teljesen az. Fekete filmre, mi több, black powerre, bandaharcra, ilyesmire vártam. Nos, ehhez képest egy beszélgetős, lassan csordogáló, flashbackekkel teletűzdelt „hát-ilyen-az-életem-utolsó-napja” típusú dolgozattal kerültem szembe. A kábítószerüzér Monty Brogant „megérintették” (szeretem az angol szlengnek ezeket a finomságait!), el is ítélték, és másnap irány a sitt. Ma azonban még ma van, ideje a dolgok rendezésének azaz Monty körbejár kis világában, sorra veszi két barátját, szerelmét, apját, no és természetesen megbízóit. A beszélgetős jelen felszínét sorra átbökik a múlt szilánkjai, és lassan összeáll az „utolsó nap” háttértörténete. Aztán jön a kóter és az új élet. Persze a rendező eljátszik egy másik verzió gondolatával is, miszerint Monty elszökik, és valahol az isten háta mögött éli az életét szerelme oldalán: család, gyermekek, autó, ilyesmi. De a néző tudja, hogy nem ez az új élet.
Nos, nem tudom. Első ránézésre tetszetős ez a film, nagyon is. A flashbackek és jelen idők finom összefűzése, a színészvezetés, külön kiemelve Monty vécébeli nagyjelenetét (amelyben a tükörbe nézve először mindenkit elküld a ‘csába, aki éppen eszébe jut, végül aztán rájön, hogy egyedül saját magát küldheti el, de azt meg minek, hiszen megy magától is), no és az ikertornyok romjainak metaforaként való felhasználása (szeptember 11-e óta ez az első nagyjátékfilm, amelynek rendezője egyáltalán hozzá mert nyúlni a dologhoz) mind szép, biztos kézre és egyensúlyérzékre utaló elem. Viszont ha a szereplők viszonyát vizsgáljuk, rövidesen kiderül, hogy ezen a szinten egyensúlyról szó sincs. Ugyanis egyrészt a főszereplő nem tart sehova (a sitten kívül), csak tipródik, fél, gyanakszik, örül, megvereti magát a barátjával, hogy jobb eséllyel indulhasson a dutyibeli szépségversenyen, meg hasonlók. Igazából csak a múltbeli jelenetekben „csilloghat” A jelent a néző „előrelátja”, és ez bizony nem válik senki és semmi javára. Ehhez képest a Monty körül forgó szatellit-szereplők meglehetősen haloványak. Van ugyan történetük, ám ezek vagy nem futják ki magukat, vagy éppen elvarratlanok maradnak, úgy, félkészségükben.
Lee és csapata talán jobban tette volna, ha a sok-sok beszélgetés helyett (amely, gondolom, részben David Benioff forgatókönyvírónak köszönhető, aki, a saját művéhez fűződő intim kapcsolatából kifolyólag időnként túl bő lére eresztette a dialógusokat) a melléktörténetek kikerekítésére fókuszol. Akkor létrejött volna az az egyensúly, amely igazán jóvá tette volna a filmet. Így azonban marad a tetszetősség, néhány villanás, és a huszonötödik óra. Amely túl gyakran csúszik át a huszonhatodikba. Kár.
