1992-ben születtem Budapesten. Az ELTE-n és a MÚOSZ újságíró akadémiáján végeztem. 2011 több újságban publikálok filmes, irodalmi, kulturális témákban, emellett szerkesztéssel és marketinggel foglalkozom.
Az utóbbi években annyi filmrendező mutatta be a saját gyerekkorát, hogy az ifjú hősök lassan már egy óvodát vagy iskolát is megtöltenek. Mi a közös ezekben a filmekben és miért válhatott ismét népszerűvé ez a filmtípus?
Harvey Weinsten évtizedeken át szabadon zaklathatott fiatal nőket, míg két fiatal újságírónő le nem leplezte a nyílt titkot. Az ő munkájukról szól az Azt mondta, amely korrekt feldolgozása lett az elmúlt évek egyik leghangosabb közéleti botrányának.
Püsök Botond dokumentumfilmjét látva sokak zsebében kinyílhat a bicska: a Too Close elkeserítő és felháborító képet fest az emberi korlátoltságról és rosszindulatról, aminek egy édesanya és két gyermeke esik áldozatul.
A Szöszi elvileg az igazi Marilyn Monroe-t mutatná be, gyakorlatilag azonban ugyanúgy kihasználja és megalázza a hősét, mint azok, akiket kárhoztat emiatt.
Florian Zeller az időskori demencia után a kamaszkori depresszió mélyére ás, a The Son pedig egészen más jellegű, de hasonlóan megdöbbentő és megrendítő darab lett.
A csúcsról lehet a legnagyobbat bukni, tudja ezt Lydia Tár is, akit tisztelt és irigyelt művészként, ikonként és példaképként ér utol bűneiért a jogos kiközösítés. Ismerős? Nem véletlenül.
Krzysztof Kieślowski a felszín alá nézett, legyen szó a szocialista Lengyelország sivár és megváltoztathatatlannak tűnő hétköznapjairól vagy az emberi szív, agy és lélek rejtélyeiről. Rendezői pályájának íve izgalmas utazást kínál négy évtized külső és belső viharaiba.