A sztereotípiák beigazolódásáról, egy közösség átalakulásáról és a kezelhetetlen férfiakról szól Jeff Nichols nagyívű drámája, a Motorosok.
Nichols egy motorosbanda születését és radikalizálódását mutatja be, amelyhez egy valós fotóalbum (Danny Lyon alkotása) szolgáltatta az inspirációt. A Motorosok a hatvanas, hetvenes években követi az itt Vandálokra keresztelt banda sorsát, amely során a sebesség és a szabadság megszállottjaiból erőszakos és veszélyes bűnözők lesznek. A történetet Kathy (Jodie Comer) szemszögéből ismerjük meg, így a főszereplő az ő férje, Benny (Austin Butlers) lesz, míg a banda vezetője, Johnny (Tom Hardy) mentorként áll hol a háttérben, hol az előtérben.
Jeff Nichols korábban olyan kevés szereplős, intim történeteket rendezett, amelyek hol a privát szférán belül maradtak (Take Shelter, Mud), hol az egyedi történetek társadalmi vonatkozásokat kapotak (Éjféli látomás, Loving). Az író-rendező most azonban szélesebbre tárja a képet, hosszú éveket lefedő, sokszereplős tablója pedig inkább a társadalmi-közösségi vonatkozásai miatt érdekes – amikor érdekes. Szórakoztató, ahogyan a film magába illeszti a korszak ikonikus motoros filmjeit: a Marlon Brando főszereplésével készült A vad (The Wild One, 1953) mintaként szolgál a banda megalapításához, a 16 évvel később készült Szelíd motorosok (Easy Rider) pedig már a motoroskultusz kommercializálódására példa. A karaktereket viszont nem mélyíti el, nem egyéníti eléggé, így se a háttérben kirajzolódó lehangoló folyamatok, se a személyes drámák nem lesznek eléggé plasztikusak.
A nagyívű áttekintés két, egymással összefüggő szempontból tud egyedi lenni. Először azt tűnik fel, hogy az ijedt Kathyt azzal győzködik a frissen megismert motorosok, hogy ők nem olyanok, mint a hozzájuk kötődő sztereotípiák, hanem rendes fickók. Ez sokáig igaznak is bizonyul, hiszen gyorshajtáson túl nem akad dolguk a törvénnyel, aztán egyre gyakoribbá válnak az erőszakos helyzetek, egyre kezelhetetlenebbnek mutatkozik a banda – főleg az újonnan felvett kívülállók miatt, akik viszont éppen a sztereotípiák miatt csatlakoznak hozzájuk. Így a végére a banda beteljesíti a már nehezen cáfolható előítéleteket: hétvégén lazuló, jókedvű társaságból ők maguk lesznek a sokszor megidézett bőszerkós, hatalmas motorokon vonuló nehézfiúk. Pontosabban azok, akik minden változás után is Vandálok maradnak.
Ezzel párhuzamosan izgalmas, ahogyan Nichols egy közösség átalakulását bemutatja – ezzel pedig könnyű azonosulni, legyünk bármilyen szabadidős társaság tagjai. A régi tagok háttérbe szorulása vagy kiválása, az értékrend és a célok megváltozása, a hagyományok kiüresedése ugyanúgy ismerős lehet, mint a hobbi versus család dilemmája, a kiöregedés, az adaptálódás vagy ellenállás a változó világ, változó körülmények szorításában. Johnny figurája hivatott közvetíteni azokat a vezetői dilemmákat, amelyek egy csoport (akár munkahely) irányítása során felmerülnek, Tom Hardy pedig mindent bele is ad, hogy lelket és egyéniséget adjon a mormogó, keményfejű, de jószívű vezetőnek, aki körül lassan elfogy a levegő.
A Motorosok felvillantja, hogy milyen forrongó indulatok és mennyi energia feszítette szét az ötvenes-hatvanas évek amerikai fiataljait, és eltérő példákat mutat arra, hogy ezt a vadságot hogyan manifesztálták. Csak önmaguknak vagy egymásnak és a családjuknak is ártottak ezzel? Eközben a befejezés arra is utal, hogy egy ilyen alak „megszelídítése” éppen a lényegét öli ki. A Motorosok alapján a motorozás több egy hobbinál: életmód, amely alapjaiban határozza meg a belevonódók személyiségét. Hogy miből élnek a banda tagjai, nem minden esetben derül ki, nem mindegyiküket látjuk munka közben, így a főszereplőket sem. Bár ennek is lehet üzenetértéke (elhangzik, hogy kamionosok, de nem kamionosként kell látnunk őket, hanem motorosként), végeredményben inkább gyengíti a portréjukat.
Jeff Nichols eddig is előszeretettel mutatott be olyan problémás, beilleszkedni képtelen férfiakat, akik tönkreteszik önmagukat és a környezetüket (Take Shelter, Mud). Korábbi filmjei viszont emberibbek, súlyosabbak és hangulatosabbak voltak. Már utolsó, 2016-os mozifilmje, a Loving is a klasszicizálódás jegyeit mutatta, a Motorosok viszont még hagyományosabb dráma, amelyből hiányzik az egyedi atmoszféra, amely a korábbi filmek esetében pótolta az olykor-olykor elvesző lendületet. A témából adódóan a Motorosok lehetett volna átütő erejű darab, de nem lett az: Nichols valószínűleg szándékosan ellaposítja a csúcspontokat, nem élezi ki a végzetes eseményeket, így pedig a szereplők sorsa is csak ideig-óráig átérezhető. A helyzetet tovább gyengítik az olyan dramaturgiai problémák, hogy a fotós keret nem sokat ad hozzá a filmhez – Danny (Mike Faist) hol felbukkan, hol eltűnik. Ráadásul az elbeszélő személye is homályos, hiszen elvileg ő és Kathy mesélnek, viszont a film olyan jeleneteket is tartalmaz, ahol egyikük sem volt jelen és nem is tudják, mi történhetett ott. Kisebb léptékű, rövidebb periódusra vagy kevesebb szereplőre fókuszáló történetként valószínűleg jobban működött volna a Motorosok, amely így csak részleteiben tud emlékezetes lenni.
