A Piszkos pénz a kéretlen gyászbeszédek hálátlan helyzetéből indul, hiszen Michaël Roskam művére mindenki a néhai James Gandolfini utolsó filmjeként emlékszik majd vissza – annak ellenére, hogy a belga rendező mesteri bűnfilmje nem csupán az öreg maffiózó kitűnő alakítása miatt válik emlékezetessé.

A Dennis Lehane novellája, valamint az író abból gyúrt forgatókönyvéből készült Piszkos pénz egy precíz, pöccre induló, klausztrofób bűndráma, mely ugyan első blikkre úgy fest, mint egy epikus brooklyni gengszterdarab, a zsáner újságpapírba csomagolt, döglött haltól bűzlő formuláit azonban egy szempillantás alatt képes lerázni magáról.

A tipikus gengsztermiliőbe illő történet szerint Brooklyn bárjai olyan véletlenszerűen kipécézett, pénzlerakó és felvevő helyekként működnek, melyeket a csecsen maffia választ ki egy-egy estére. Marv (Gandolfini) bárja is ilyen hely. A valaha szebb napokat megélt, régivonalas kocsma a csecsenek malacperselyévé vált, ami a királyságát kényszerűen feladó Marv csőrét igencsak cseszi. Bob viszont, a kocsma pultosa (Tom Hardy) csak kussol és teszi a dolgát. Egyik este pedig hazafelé ballagva talál egy csúnyán összevert pitbullkölyköt egy zaklatott sorsú nő (Noomi Rapace) kukájában. A kutya pedig elkezdi összekötni a szálakat egy korábbi gyilkosság, egy félelmetes elmebeteg (Matthias Schoenaerts), és Marv azon elkeseredett terve között, hogy kirabolja saját bárját.

A Piszkos pénz ereje nem a történetben van. Ellenkezőleg, Roskam műve az információk kellemesen frusztráló sejtetésétől, valamint a lassan, de biztosan körvonalazódó fordulatok és a váratlan taglóként sújtó csattanók kompromisszumot nem tűrő elodázásában rejlik. A rendező mindenféle csinnadratta nélkül, jéghideg precizitással meríti ki a suspense fogalmát. Aki pedig lemarad egy félmondatról, vagy egy vaskos jelentéstartalmú szemöldökráncolásról, az bukta a film gyilkos zárlatát is. Roskam ugyanis nem rág szájba semmit, nem ismételgeti magát, nem hülyéknek forgat.

A Piszkos pénz nem nagyravágyó, puskaporos opus magnum, hanem egy kamaradarabokat idézően zárt, mesterséges határoktól szabdalt, párbeszédekre és azok hiányára építő meditatív bűntabló, melynek finoman stilizált, érzékeny, frappáns, metaforikus szöveg- és képi világa a film noir legszebb hagyományait idézi. Lehane Brooklynjában – ahol tíz éve megöltek valakit, akinek a beceneve „Szép napok” volt – tehát így vagy úgy mindenkit átjár a bűn, mindenki a bűnnel szemben határozza meg önmagát, mindenkinek van egy-két mélyütéssel felérő titka, és szinte mindenki idézhető aforizmákban szövegel. Roskam pedig fogja Lehane elragadóan irodalmi, kíméletlenül szűkös, élet és halál között elnyúló megfoghatatlan senkiföldjét, és úgy farag belőle egy apró rezdüléseiben is brutálisan feszült kontemplatív bűndrámát, mintha az a világ legegyszerűbb dolga lenne.

Ehhez persze nem elég egy csecse forgatókönyv. Egy kimondatlanságra és pedzegetésre épülő filmben ugyanis a színészeken múlik minden. És igen, Marv szerepében Gandolfini brillírozik. A dicső múltban élő megkeseredett kisstílű gengszterben egy olyan szomorú, szánnivaló alakot láttat, akit Tony Soprano simán bedarabolna egy szemeteszsákba. Nem képes szembenézni jelenével (régi bárszékén egy nincstelen nénike piál ezer éve ingyen), ezért úgy tesz, mintha még ő lenne az úr a házban. Ahogy viszont vagányságát hirtelen ledobva, meghunyászkodva tölt italt az őt munkára fogó csecsen maffiavezérnek, abban komoly fenyegetettség és gyengeség tombol. Hatalmas jelenet ez, melyet nem csupán Gandolfini robbant szét, hanem a ragadozószerű Michael Aronov is, aki csekély vászonideje alatt is simán beég a néző retinájába. Ember olyan félelmetesen még nem kóstolt szeszt, ahogy ő teszi. A Schoenaerts által alakított, kattant vadbarom pedig talán még nála is rémisztőbb. A színész kiszámíthatatlan és dermesztő jelenléte néha egészen horrorisztikus magasságokba rántja a filmet.

A Piszkos pénzt viszont Tom Hardy viszi a hátán. Kitűnően megírt figurájában valamiféle elfojtott agressziótól remegő együgyűség lapul, amit jámborsága mellett némi aszkétizmussal vegyes erkölcsi merevség is megkuszál. Enigmatikus karakter, aki Marvval ellentétben tanul a múlt hibáiból, le tudja szegni fejét, be tud állni a sorba, mert igazi túlélő. Szavak nélkül zeng ez a magányos, sebzett, élet nélkül élő férfi, aki a néző szeme láttára tanul meg szeretni és törődni. A filmen végigcammogó kiskutya ugyanis az első dolog életében, amihez érzések kötik. A kutya rántja ki abból a morális gányból, melyben ő volt az egyetlen, aki nem süllyedt el teljesen. A gondoskodáson keresztül jut el a szerelemhez. Bob emberré válik, a rejtély viszont az, hogy miből.

Roskam filmjét a legtöbben ugyan Gandolfini miatt fogják emlegetni, de legalább valamiért emlékeznek majd rá. Aztán, ha majd idővel újra előveszik – mert elő fogják –, talán már a néhai színész kitűnő alakítása mellett a film egyéb érdemeit is sikerül észrevenni.  Mert abból akad bőven.