Aki látta a Sikoly 2-t, biztosan emlékszik arra a jelenetre, ahol a derék filmszakos egyetemisták lázasan vitatkoznak arról, hogy van-e létjogosultsága a sikeres filmek sequeljeinek, majd hirtelen mindenkinek eszébe jut egy-egy folytatás, ami felülmúlta az első részt. Ha a kultikus horrorszéria második felvonását nem is, az Argo 2-t nyugodtan hozzácsaphatjuk a listához.
Amikor 2004-ben búcsút vettünk Balog Tibi redneck-bandájától, nem gondoltuk, hogy tizenegy évet kell várni a második bevetésre. Hiszen adott volt benne minden, ami egy tisztességes műfaji filmhez elengedhetetlen. Korrektül levezényelt akciójelenetek, ütős poénok, szállóigévé váló beszólások, magyar viszonylatban All Star-os szereplőgárda és nem utolsósorban szerethető karakterek. A sztori ugyan nem volt túl eredeti, sőt talán túl jó sem, de a fenti pozitívumok gyakorlatilag ellensúlyozták mindezt. Persze, hazai pályán a gengszterfilm azóta is ritka, mint a fehér holló, mert ha van is ilyen egyáltalán, az is fekete (leves) és hitvány. Árpa Attila szerencsére annak ellenére is kitartott a projekt mellett, hogy az akkori állami filmfinanszírozási rendszer (MMKA) nem arról volt híres, hogy rajong az Argo-féle mozikért. Még az sem tántorította el a rendezőt, hogy kudarcot vallott internetes kísérletük, melynek során a rajongók segítségével próbálták összekalapozni a folytatás költségvetését. Ez pedig nagy szó egy olyan celebdirektor esetében, akinek többet láttuk farkasvigyorát az egyik drogéria karácsonyi reklámplakátján, mint a nevét a mozivásznon.
A viszonylag hosszú kimaradás azonban láthatóan jót tett a forgatókönyvnek, már ha az piros pontot ér, hogy sikerült ismét szórakoztató formában tálalni egy, az előzőhöz kísértetiesen hasonlító történetet. Némi logikai bukfencet ugyan eredményez hogy az első rész végén boldog buddhista szerzetesként megállapodó kőkemény gengszter, a Tejesember a film kezdetén újfent praktizál, ám az ezúttal is váratlan fordulatokra kihegyezett őrület hamar feledteti velünk ezt az apróságot. Az Argo 2 ott veszi fel a fonalat, hogy Balog Tibi (Kovács Lajos most is formában van) hosszú raboskodás után kiszabadul a börtönből. Mivel pedig ügyetlen kollégája, az azóta ételkihordó-bizniszben utazó Bodri (Scherer megint Pepe) egy furcsa véletlennek köszönhetően kiiktatja a Tejesembert a képből, egy neves japán szindikátus jobb híján kedvenc félkegyelműinket bérelné fel egy újabb műkincsrabló-melóra. Ezúttal a Szépművészeti Múzeumba kéne betörni, hogy ellopják a világ első floppy-lemezét, melyet már közel sem övez olyan rejtélyes, máltaisólymos MacGuffin-státusz, mint a 2004-es akció Strix aurumát.
Megkezdődik tehát az országokon átívelő hajsza, amelyben az ókori Rómával ugyan nem találkozunk, de Miamiban lebonyolított, James Bond-filmbe illő kezdőjelenettel, szlovákiai gémeskutas párbajjal, japán Kulka Jánossal, tigristankkal támadó roma gengszterekkel és budapesti Mission: Impossible-lel igen. Ráadásul az alkotók még az előző részben fejbe lőtt Tysont (Kiss József megint nagyszerűen hozza a bunkót) is feltámasztották, hiszen elég hamar kiderül, hogy a bőrfejű megmondóember valójában nem szenvedett komoly sérülést, mert az agya olyan kicsi, hogy simán elrepült felette a koponyájába eresztett golyó. Így pedig a csapat ismét együtt durrogtathatja az olyan elmés beszólásokat, mint a „Ha azt hiszed, okos vagy, nem vagy.” vagy az „Asszed, te vagy itt a tudomány fellegvára?”. Még az is pimaszul szórakoztató tud lenni, amikor a banda szintén korosodó tagjai tiszteletlenül viselkednek az idősekkel egy kezdőknek meghirdetett számítógépes tanfolyamon, azon pedig már sírva röhögünk, hogy Tyson egy általános iskola folyosóján acélbetétes bakanccsal rúg arrébb egy boldogan szökdécselő kisfiút, vagy hogy Psycho (Bicskey Lukács méltó búcsúszerepe) újabban milyen kreatív gyilkolási módszerekkel áll elő.
Merthogy ezúttal már nemcsak a vér fröcsög, hanem még ütősebb zenére szikráznak a szamurájkardok, robbannak az épületek, hullanak a gengszterfejek, rongálódnak a műkincsek (köztük a Szent Korona is). Meg hát repkednek a gunyoros megjegyzések is a kortárs magyar valóságra, a svájci frank-alapú hiteltől való ellehetetlenüléstől a kínos munkanélküliségig, hogy a mindezt megkoronázó utópisztikus végkifejletet már ne is említsük. Ezen azonban ne csodálkozzon senki, hiszen nagyobb szajré, nagyobb buli, Tibiékről pedig köztudott, hogy szeretik megoldani a melót okosba'. Úgyhogy a hasizomszaggató poénokat követő véres leszámolások közepette még azt is elismerően nyugtázhatjuk, hogy a film nem roskad össze a biztonsági adukként előcitált Tarantino-, Guy Ritchie- és spagetti westernes idézethalmaz súlya alatt. Sőt, gyakorlatilag arról van szó, hogy az Argo 2 hazai színekben versenyezve int be a nyugati mestereknek. Végre mi is tudunk korrektül működő, a kortárs trendekhez és ingerküszöbökhöz maximálisan igazodó akciómozit gyártani!
