Hollywoodban alighanem elfogytak a feldolgozásra váró nagyhalak, ezért a filmkészítők Al Capone és John Dillinger helyett egyre inkább olyan – legalábbis nálunkfelé – kevésbé ismert „hősöket” vesznek elő, akiknek a történetéből talán még ki lehet sajtolni valami újat. A néhány éve Ridley Scott Amerikai gengszeterében látott kvázi ismeretlen Frank Lucas után most egy igazi ír keménygyerek, Danny Greene került terítékre.

Jonathan Hensleigh író-rendező új filmjével – a finoman szólva nem örökérvényű A megtorló után – sokkal jobb esélyekkel pályázik a filmtörténet hasábjaira való bekerülésre (bár eddigi karrierjének csúcspontja mégis a Die Hard – Az élet mindig drága forgatókönyve marad). Nem is bízta a véletlenre a dolgot, és egy beváltnak tűnő módszert követve előszedett egy már-már elfeledett kultikus alakot az amerikai történelemből, hogy rajta keresztül ő is elmondhasson valamit hazája múltjáról, mítoszairól, társadalmáról. Történetének főhőse tipikus up-and-coming figura: Danny Greene (Ray Stevenson) egyszerű dokkmunkásból növi ki magát előbb szakszervezeti vezetővé, majd a 70-es évek Clevelandjének meghatározó alakjává. Szakszervezeti karrierjének szükségszerű, és viszonylag hamar bekövetkező bukása után a börtönből frissen szabadult hősünk egyenest a clevelandi maffia felé veszi az irányt.

Kezdetben megy minden mint a pofoncsapás, és bár Greene és partnere, John Nardi üzletei simlisek, Danny mégis igyekszik többé-kevésbé tisztán tartani magát. A legális üzlet és a jó útra térés reményében pénzt kér a New York-i cosa nostrától egy ír bár-játékterem beindítására, a táskával azonban meglóg a futár, és Danny kölcsöne végül a rendőrségen köt ki. Greene-nek ezt a szerencsétlen esetet megelőzően sem volt felhőtlen a viszonya a főleg olaszok által irányított clevelandi szervezett bűnözéssel, de a pénz eltűnése után a kapcsolat hamar elmérgesedik, majd végül valóságos háborúba torkoll. Greene ugyanis nem hajlandó visszafizetni a még New York-ban eltűnt hetvenötezer dollárt, amiért a maffia tekintélyes vérdíjat tűz ki fejére. Ennek következtében főhősünket szinte naponta akarja lelőni vagy felrobbantani valaki. Bár a folyamatos gyerekkori verekedések is meghagyták a maguk nyomát életén, Greene nem elsősorban a brutalitásával és fizikai erejével igyekszik érvényesülni. Miután viszonya a szervezett bűnözéssel végleg megromlott, valóságos médiaszemélyiséggé lép elő azzal, hogy nyíltan, a tévében nyilatkozva üzengetett a maffiának. Azzal, hogy élvezte a társadalom megbecsülését és valamilyen szinten a szeretetét is, gyakorlatilag patthelyzetbe kényszerítette a clevelandi bűnözést, amely így csak kerülőutakon tudott eljutni hozzá.

Annak ellenére, hogy a főhős egy ilyen összetett és izgalmas alak, Hensleigh-éknek nem sikerült maximálisan kihasználni a benne lévő lehetőségeket. Egy idő után a Greene likvidálására tett sorozatos kísérleteken kívül nem is marad más szervezőelv a történetben. Kiaknázható szál pedig lenne bőven, de a rendező még az állandó kísértést jelentő romantikus szál(ak)nak sem enged, ellenben rendületlenül bízik főhőse jellemében. Sajnos a rendező nem tudott dűlőre jutni filmje identitását illetően sem, amely így a kelta harcos-ballada és a realista, badass ír gengszterfilm között ingadozik. Emiatt az egész film ritmusa is elég darabos, ráadásul a rendező nem hajlandó lemondani a dokumentarista felhangokról sem. Hensleigh, úgy tűnik, hogy teljesen felőrlődött a mítoszteremtés és a realizmus harcában, ami jelentősen kihat a mű összképére. Filmje ebből a szempontból ugyanis teljesen tudathasadásos: miközben a történet nagy részét belengi a mítoszok nosztalgikus homálya, az elbeszélést már-már zavaróan sok archív híradófelvétel szakítja meg, hirtelen a tényekre helyezve a hangsúlyt, ami igencsak felkavarja a történethez való addigi viszonyunkat.

Ebből adódóan kifejezetten nehéz nézői döntéssé válik, hogy a film során Greene oldalára tudunk-e állni. Persze nem abban az értelemben, hogy azonosulunk-e egy a társadalom erkölcsétől alapvetően idegen (de azért biztos ami biztos, afféle Robin Hoodnak beállított) figurával, hanem mert maga a film sem igazán dönti el, hogy közel engedi-e hozzánk őt vagy sem. Ezen a kérdésen el is bukhatna az egész film, de Hensleigh valahogy mindig visszakormányozza az ide-oda sodródó dramaturgiát – ám épp emiatt nem éri el a műfaj nagyjainak színvonalát.

A főszereplő Stevenson mellett a filmhez olyan színészek asszisztálnak, akiket majdnem mindig öröm nézni: a maffiózó John Nardit a mostanában tévézgető Vincent D'Onofrio játssza, míg az utóbbi években brandói utakra tévedt Val Kilmer a film narrátorának szerepét tölti be. A Shondor Birnsként feltűnő Christopher Walken pedig még egy kisebb szerepben is lehengerlő tud lenni. Mellette a feltűnik még a maffiafilmekből majdhogynem kihagyhatatlan Paul Sorvino és az ezúttal inkább csak díszítőelemként funkcionáló Vinnie Jones is. Az alacsony költségvetés ellenére a Kill the Irishman valószínűleg előkelő helyen végezne az egy filmben felrobbantott kocsik versenyében is, de ennél sokkal nagyobb szolgálatot tesz a műnek, hogy ilyen remek karakterszínészeket sikerül szerződtetni a produkcióhoz.

De a film kulcsa mégiscsak a főszereplőben van, és bár a történet elején kissé esetlennek tűnik, Stevenson összességében jól hozza ezt a kicsit ráerőltetett „szegény ember Russell Crowe-ja” szerepet. Ha elég nyitottak vagyunk rá, akár meg is lephet minket az eddig szinte csak izom-szerepekben feltűnő észak-írországi színész. Változatosságnak is mindenképpen jó egy új arc, és talán – mivel Stevenson közel sem egy A-listás szupersztár – közelebb is kerülhet hozzánk. Ehhez még adjuk hozzá, hogy Hensleigh még a kor hangulatát is ízlésesen, igen fegyelmezetten adja vissza, és a Kill the Irishman máris rögtön több, mint csak nézhető film. Bár végül nem üti meg kedvenc maffiafilmjeink színvonalát, a legkevésbé sem vall kudarcot a próbálkozásban. Hensleigh nem akart a korábban már bevált recepteken változtatni, pedig ha egy kicsit el meri engedni a mankókat, talán többre vitte volna. A Kill the Irishman távolról sem mentes a hibáktól, el nem talált gesztusoktól, de ennek ellenére feltétlenül szórakoztató másfél óra.