Soderbergh új heist-mozija hiába roskadozik a rengeteg karakter és történetszál súlyától, távolságtartó elmesélésében mindez felszínes marad. Bár a rendező felejthetőbb alkotásai közé sorolható, a No Sudden Move nem lóg ki színes filmográfiájából.
Steven Soderbergh az a rendező, akinek jól csengő neve emlékezetesebb filmalkotásainál. Terebélyes és gyakran frissülő filmográfiáját pásztázva általános lehet a „jé, ezt is ő rendezte?” érzés. Nem csak nagy mennyiségben, de a legkülönbözőbb témákban, műfajokban és stílusokban forgat az alkotó, így esetében nehéz jól körülhatárolható kézjegyeket találni.
Felvethetjük Soderbergh sajátosságként a hősök nélküli, globálisabb történetmesélést, ha „klinikai filmjeire”, a Fertőzésre (2011), vagy a Mellékhatásokra (2013) gondolunk, de ott van ellenpéldaként az erősen individualista szellemiségű (és Oscar-jelölt) Erin Brockovich (2000), vagy A bűn hálójában (2011). Ha már klinikai filmek: harmadik idevágó alkotása, a Tébolyult (2018) szintén egyetlen szereplőre fókuszál, és ez esetben az elmegyógyintézet-tematika ellaposodik a film formátuma mellett – a rendezőisten ugyanis koncepciózusan egy iPhone kamerájára hagyatkozott a forgatáskor.
Esetleg mondhatjuk, hogy Soderbergh a filmek technikai oldalával szeret kísérletezni? A jó német (2006) esetében minden eszközével a 40-es évek filmjeinek látványvilágát igyekezett autentikus módon megidézni, ám a legtöbb alkotása mégis masszívan a kortárs hollywoodi elbeszélésmódra támaszkodik. Méltatott Ocean’s (2001-) szériája sem mondható túlságosan egyedinek, hisz – azon túl, hogy eleve remake-ről van szó – pár évvel korábban Guy Ritchie már kisajátította ezt a filmstílust. Heistfilmjei kapcsán felmerülhet, hogy impozáns sztárgárdái jelzik Soderbergh keze nyomát, de ez sem fedi teljesen a valóságot; a Buborék (2005) vagy a Szárnyaló madár (2019) nem vonultat fel egytől-egyig A-kategóriás színészeket.
Soderbergh kikezdi tehát az esztéták és a kritikusok kategorizáló, tendencia-kereső törekvéseit. És talán „igaza is van”, miért kéne merev határokat húzni, vagy önkényes narratívákba ágyazni egy-egy rendező életútját? Más részről azonban felmerülhet a kérdés, hogy van-e olyan téma vagy ábrázolásmód, ami valóban izgatja a rendezőt, és amihez őszintén, biztos kézzel tud nyúlni? Más különben miért várjunk nagy megfejtéseket a szexről (Szex, hazugság, video, 1989), a depresszióról (Mellékhatások), vagy a modern ember kafkai szorongásairól (Kafka, 1991; Tébolyult) szóló filmjeiben? Soderbergh gyakran csak felvetett témáinak felszínét kapargatja, így kérdésessé válik: „jó iparosként” vagy nagynevű szerzőként érdemes rá tekinteni?
A felszínesség egy erősen távolságtartó történetmesélési móddal keveredik a rendező legutóbbi alkotásában, az HBO Max-on debütáló No Sudden Move-ban (2021). A felsorolt narratív technikák közül, az Ocean’s és a Logan Lucky (2017) után ismét a központi hőst mellőző, kollektívákra fókuszáló heistfilmes vonalat viszi tovább Soderbergh, immár az 50-es évek Amerikájába helyezve a cselekményt. Nem marad el a sztárparádé sem: Don Cheadle, Benicio Del Toro, David Harbour, Kieran Culkin, Ray Liotta, Bill Duke és egy „meglepetés-színész” is felbukkan a filmben. Valamennyi hős sorsát egy titokzatos és ismeretlen megbízó által szervezett dosszié-elrablási kísérlet kapcsolja össze. Felváltva követhetjük nyomom – többek közt – a kisstílű tolvajok, az iratokhoz hozzáférést biztosító családapa (és felesége), a helyi maffia és az ügyben nyomozó rendőrfőnök történetszálait.
A rengeteg perspektíva, és a szövevényes krimi-szál fejfájást okozó töménysége ráadásul a két órás játékidő második felében jelenik meg koncentráltan, így az utolsó 50 percre mondhatni teljesen fókuszát veszíti a film. Az epizodikus történetvezetésben helyenként teljesen felesleges részleteket domborít ki a rendező, míg az olyan fontos háttértörténetek, amelyek némi azonosulható motivációt kölcsönöznének egy-két karakternek, elmaradnak. Ez persze lehet tudatos rendezői döntés, de talán egy ilyen sűrű, „karakterdús” film ettől csak még nehézkesebbnek érződik.
Bár a korszak kiválasztását indokolhatja, hogy ebben az időszakban virágzott a balhéfilmes zsáner (az 50-es évek során mutatták be a The Asphalt Jungle-t, az Armored Car Robbery-t, és Kubrick The Killing-jét), a film erőltetett módon védjegyének választott gyakori nagylátószögű- és halszemoptika-használat sehogy sem passzol ehhez a koncepcióhoz. Sőt, a kép szélén elvékonyodó szereplők víziószerű látványát a cselekmény és a tematika sem indokolja; nincs pszichologizáló, impresszionista tartalom, ami igazolná jelenlétét. A film blaxploitation irányzatra utaló nyitánya egyrészt idegen a korszaktól (lévén hogy ezek a fekete akció-krimik a 70-es években lepték el a mozikat) másrészt pedig a fekete sorsokat ábrázoló archív fotók bevágása Spike Lee Nola Darlingjának szemérmetlen (és céltalan) lenyúlásaként könyvelhető el.
A No Sudden Move a rendező távolságtartásának és felszínességének hullámzásaként írható le – akár tudatosságról, akár figyelmetlenségről van szó, a végeredmény nem működik; a szemöldökráncolós első órát egy döcögős és nehezen követhető második követi. Soderbergh kevésbé sikerült alkotásai közé sorolható új heist-mozija, ám tarka filmográfiájából aligha lóg ki.
