Christopher Presswell és Forgács W. András közös filmje azt a kérdést feszegeti, hogy mit tehet a kisember, ha a feje fölött hoznak olyan döntéseket, amelyek megnehezítik az életét. Példának okáért kormányt is buktathat.

A nagyjából napjaink Nagy-Britanniájában játszódó történet szerint a brit kormány be akarja vezetni az Önállósági Járadékot, ami a nevével ellentétben nagyon nehéz helyzetbe hozná azokat, akik egészségügyi állapotuk miatt munkaképtelenek. A kritériumrendszer burkolt célja nem más, mint hogy a lehető legtöbb embert zárja el az anyagi juttatástól. Sadie (Shian Denovan) testvérén keresztül látja, mennyire nehéz így élni, épp ezért úgy dönt, hogy saját kezébe veszi az ügyet és megakadályozza a törvény bevezetését. Létrehoz egy szupercsapatot egykori aktivista, ma már luxusfeleség barátnőjéből, Abiből (Gala Wesson), annak kocka unokaöccséből, Jasonből (Daniel Davids) és egy kiebrudalt képviselőből, Michaelből (Tom Knight), már kész is a terv: ellopják azt a fekete jegyzetfüzetet, amivel a frakcióvezető (Ray Bullock Jnr.) zsarolni akarja a képviselőket a szavazás előtt – hiszen így nem tudják majd elfogadni a javaslatot.

Műfaji szempontból A frakcióvezető leginkább a klasszikus heistfilmes kódokat használja. Összeáll A Nagy Csapat, amiben megvannak a megszokott szerepkörök: az ember, aki ért a technikához; a lelkes fiatalok; a veterán, aki ismeri a járást. Az akció megtervezése ebben az esetben nem túl körmönfont: kiderül, hogy a brit parlament biztonsági kamerái annyira rosszul védettek, hogy egy huszonéves számítógépőrült simán elbánik velük (bár ez lehet a rendszerkritika része is), ráadásul bár kint van a televízió, őket egy ponton meg fogják kérni arra, hogy ne forgassanak, így kis csapatunk úgy lophatja el a noteszt, hogy annak semmilyen nyoma nem marad. Ezen a ponton felmerülhet persze, hogy mi van a könyvecskében, és hát pont az, amire számítunk, amivel lehet zsarolni a politikusokat: egykori rasszista kijelentések, zaklatási vádak, korrupció.

Presswellék filmjének műfaji vonulata közepesen működik: a kis költségvetés vizuális szempontból (főleg a terek használatában) sok helyütt látszik, és a komédia sem mindig működik, van, hogy párbeszédek miatt, máskor inkább azért, mert a színészek nem megfelelően mondják el a csattanónak szánt szöveget. Ugyanakkor az tény, hogy a terv megvalósítása lendületes, és összességében a végkifejlet is szépen érkezik meg a történetbe.

Ami viszont ennél egy fokkal érdekesebbé teszi ezt a filmet, az az, hogy miként beszél a politikáról. Presswell és Forgács W. a klasszikus közhelyektől indul: a politika a szereplők szemében valami olyasmi, ami a fejünk felett zajlik, igazából nem is értjük, nincs is közünk hozzá. Ám mikor Sadie rájön, hogy a saját életét is megnehezítik a nagypolitikai döntések, lépésre szánja el magát. Ez egyébként csak első olvasásra egyértelműen pozitív dolog, hiszen ha jobban átgondoljuk, az a kérdés is felmerül, hogy miért csak akkor lép valaki, amikor konkrétan a saját helyzete válik kedvezőtlenebbé, miért nem létezik a szolidaritás?

De ezen túllépve úgy tűnik, A frakcióvezető alapvetően politikakritikus, de semmiképp sem apolitikus film, hiszen cselekvésre buzdít. Előbbi vonulata viszont azért nem tud hiteles lenni, mert az alkotók végtelenül didaktikus ellentéttel próbálják bemutatni. Daniel Davids alakításában Jason az a figura, aki nyíltan vállalja, hogy nem megy el szavazni a választásokon, mert úgyis minden jelölt ugyanolyan, senki sem dolgozik az emberekért. Tom viszont megpróbálja arról meggyőzni, hogy a közös ügyeink intézése mindenki felelőssége, vegyük kézbe saját jövőnket. Jól érezhető tehát, hogy utóbbi lenne ebben a történetben az emberarcú politikus archetípusa, aki képes a változásra, az a gond csupán, hogy ezt a változást csak hangoztatja, konkrét tetteket nem látunk, valódi megbánást nem tanúsít, ráadásul az akcióban is azért vesz részt, mert őt is ellehetetlenítette a párt. Michael tehát ebben a formában egyáltalán nem tud hitelesen érvelni amellett, hogy mégis érdemes hinni a politikusainknak, és ennél is fájóbb, hogy ezzel a film talán legkurrensebb vonulatát is gyengíti.

A frakcióvezető tehát helyenként eredményesen, de összességében döcögősen mutat görbe tükröt a politikai hazugságoknak, azt viszont mindenképpen el kell ismerni a filmmel kapcsolatban, hogy egy merész alapötletet vegyít műfaji sémával. Ám vannak még olyan területek, amelyeknél az alkotópárosnak is közelebb kell férkőznie az igazsághoz.