Paul Andrew Williams remek új bosszúfilmjének címszereplője megállíthatatlanul megy, kínoz, gyilkol és pusztít és tombol – és lényegében ennyi. Az ilyesmi pedig ritka és üdvözlendő.

Ha kizárólag legjobb filmjei alapján próbáljuk meg elképzelni, hogy Paul Andrew Williams milyen arc lehet, akkor több mint valószínű, hogy egy olyan pasast fogunk magunk előtt látni, akivel vétek szemkontaktust létesíteni a kocsmában. Aki tágult pupillákkal böfögi irányunkba, hogy „mit nézel, ne nézzél”, majd vadkanmód megindul és minden ok nélkül hülyére veri a fejünket egy dákóval. Noha lehet, hogy tök kedves fazon, de aki látta a Londonból Brightonba című nagyszerű bemutatkozását, a The Cottage-ot és a szintén lesújtó Cherry Tree Lane-t, az ebben joggal kételkedhet. Alig szerethető rohadékokkal, szomorú elesettekkel és kegyetlenebbnél kegyetlenebb állatokkal telepakolt nyers, kíméletlen, brutális, fikarcnyit sem szarakodó erőszak- és bűnfilmjeinek sorába legújabb filmje – amivel végre megtörte a sokéves tévés kitérőt – tökéletesen illik.

Mintha Williams végig ökölbe szorított kézzel és összeszorított fogakkal rendezte volna: a Bull másfél órányi bűzös lánggal égő tömör, kikezdhetetlen harag. Mint szinte minden bosszúfilmnek, Williams alkotásának sincs túl nagy története. A címbeli Bull (Neil Maskell) 10 év után a semmiből tér vissza kisvárosába, hogy volt bűntársaiból – és mindenkiből, akiből szükséges – kiverje, kikéselje, kikínozza fia hollétét. A fiát heroinista volt neje és apósa, a bűnbanda feje vette el tőle. A nevéhez méltó Bull pedig megállíthatatlanul megy és öl és pusztít és tombol – és lényegében ennyi. Igen, egyszerű, de ahogy Williams korábbi filmjei, úgy a Bull is ettől az egyszerűségtől válik emlékezetessé. Williams ugyanis lubickol a szalvétára felskiccelt párvonalas sztori adta lehetőségekben, azokat maximálisan kihasználva. Az egyszerűség itt pőreség, lecsupaszítottság, sallangmentesség. Szálkásra gyúrt cselekményvezetésében nincs helye felesleges zsírnak, nincs mellébeszélés, nincs agyonragozás, nincs időhúzás – a motivációkat tisztázó flashbackek velőssége példás – csak a volt rokonait, barátait, urambocsá’ szeretteit metodikusan és kegyelmet nem ismerve lemészároló Bull, meg a körülötte elfüstölő ocsmány alvilági múlt rejtélyes képei (egy megásott sír, egy égő lakókocsi).

A Bull atipikus bosszúfilm, főszereplője ugyanis feloldozhatatlan, megválthatatlan és elmondhatatlanul rémisztő karakter. Persze, Bull apának jó volt, imádta kisfiát, csak őt. Ettől még Bull az utóbbi évek legirgalmatlanabb gyilkológépe, akivel, nem lehet szimpatizálni. Megmentendő kisfiú ide vagy oda. Bull nem John Wick és nem Paul Kersey, Bull valami más. Volt felesége szeme láttára szurkálja halálra annak lekötözött új férjét, amíg nem kap választ kérdéseire. Van, akit megcsonkít, valakivel megeteti a kését, valakit kivéreztet, és így tovább. Williams pedig nem túloz, nincs nonszensz és teátrális vérorgia, a hentelés viszonylag realista (a film nyitójelenete nagyot üt) és sajnos vagy sem, de szinte érezhető (a bökéshangok konkrétan fájnak). El lehet vitatkozni azon, hogy vajon élvezi-e az úgynevezett gyakást, az viszont tény, hogy nem azért öldököl, hogy végignézze, ahogy kihuny a fény a szemekben: ígéretet tett, hogy mindenkit kiirt, akinek köze van fia elhurcolásához, és így is tesz. Kipipálja őket és halad tovább. Feltehetően egy kicsit sem sajnálja őket. De a Bull nem is az igazságosságról és főképp nem a morálról szól. Nem is tudna, hiszen ez a tényleges, mindent felemésztő, színtiszta bosszú filmje.

Bull tetteiben van valami sátáni, ami nagyrészt annak köszönhető, ahogy áldozatai reagálnak felbukkanására és jelenlétére. Fogalmuk sincs, honnan és hogyan tért vissza. Mintha a pokol angyalát látnák, mintha szembenéznének saját menthetetlenségükkel, mintha egyből tudnák, hogy itt a vég. A Bull leírhatatlan erőszakjelenetei ugyan letaglózók, de Williams igazán a halálra vált, könnyek közt rimánkodó, sokkolt arckifejezésekkel viszolyogtat és rémít (a gyerekét suliba szállító volt haver jelenete kiemelendő). Ehhez viszont kell Maskell bravúros alakítása. Minden mozdulatából árad a fortyogó düh, arcizmait szétveti az elharapott agresszió, tekintete vészjóslóbb bármilyen horror-démonnál. A legröhejesebb az, hogy Maskell még a tahó munkásangolt is olyan fenyegető hanglejtéssel beszéli, hogy attól nehéz nem bebrunyálni. Amikor pedig üvölt, akkor mi is üvöltünk. Hátborzongató a tag, még az is félelmetes, ahogy fagyizik. A film legsúlyosabb jelenetében pedig olyan mérhetetlen szintű láncrázó, habzó szájú, bénító őrületet szabadít el, hogy attól egy darabig senki nem fogja betenni a lábát egy vidámparkba se. Akkora alakítás ez, hogy másra egy ideig nem is lehet figyelni. Pedig ahhoz, hogy Maskell kibontakozhasson, kell Ben Chads és Vanessa Whyte sötét, mocsoklepte képekből épülő világa, a Bull pofájába mászó követő-vizslató kameramunka, James Taylor feszültséget folyamatosan tartó feszes vágása, és Raffertie baljósan hömpölygő horrorisztikus – de ettől még nagyon cool – szintetizátorzenéje.

A Bull befejezése érdekes. Williams mellényúl azzal, hogy az első látásra bizarr, nehezen értelmezhető csavart – amit akár poénnak is nevezhetnénk – a film utolsó utáni pillanatában dobja be. Az sem biztos, hogy elég jól meg volt-e ágyazva ennek a meredek fordulatnak. Az viszont az, hogy nem indokolatlan. Épp annyira lehetetlen, mint amennyire szükséges. Bull kálváriájának van egy bizonyos – a befejezésig ismeretlen – kiinduló és végpontja, amely irrealitásában is logikus. Miközben kissé csalódottan vakarjuk a fejünket, Williams röhög a markába: a filmjét fenségesen átjáró zsigeri valószerűség ugyanis meglehetősen távol áll attól, ahova végül a Bull kilyukad, a kelleténél jobban átértelmezve a látottakat. Nem igazán működik a dolog, de a koncepció rokonszenves. A Bull nem lesz túlságosan maradandó film, de némi kultikusság kijárna neki. Nem mintha Williamst bármi ilyesmi érdekelné. Nem lehet máshogy fogalmazni: csak oda akart kúrni, és oda is kúrt, méghozzá egy jó nagyot. Az ilyesmi pedig ritka és üdvözlendő.