Az elmúlt évek hasonló témakörben készült filmjei után (A könyvtolvaj, Ida, Saul fia) Paul Andrew Williams legújabb alkotása is a Holokauszt máig feldolgozhatatlan emlékezetével foglalkozik. Az Eichmann Show féldokumentarista formában beszél a Harmadik Birodalom elsőszámú hóhérjának tárgyalásáról, miközben a fasizmus lélektanának feltárására is kísérletet tesz. Ugyanolyan sikertelenül, mint mondvacsinált főhősei.
A Dal Marionnak kisvilágias dramedy-atmoszférája után Paul Andrew Williams komoly hangvételre váltott. Az igaz történetet alapján íródott Az Eichmann Show a II. világháború legnagyobb háborús bűnösének, a náci Adolf Eichmannak perét állítja középpontba. Az 1961-es – az első, televízió által is közvetített – tárgyalássorozat globális figyelmet kapott, így a világ tudomást szerezhetett a Holokauszt addig homályban maradt borzalmairól. Williams filmje a média embereinek szemszögéből mutatja be az eseményeket: Milton Fruchtman amerikai producernek és a tiltólistás rendezőnek, Leo Hurwitznak köszönhető a világ első televíziós dokumentumfilmje, melynek értékét így nem csupán történelmi, de média-történeti jelentősége is növeli.
Williams alkotásának legszembetűnőbb jellegzetessége a kevert technika: a dokumentumfilm készülését feldolgozó rekonstruált történetbe minduntalan bekerülnek a tárgyalásról, vagy épp a haláltáborokról készült archív felvételek. Ez egyrészt hitelesíti a filmes szempontból önreflexív történetet, mely a történelmi eseményt nézőcsalogató média-szenzációként mutatja be (a film egyik konfliktusa például az, hogy Gagarin „űrsétája” és a kubai forrongó helyzet mellett az Eichmann Show nem kap elég figyelmet), másrészt pedig szerencsétlenül eklektikussá teszi az alkotást: a fekete-fehér dokufelvételekkel túlságosan nagy ellentében áll a rekonstruált történet konformista, játékfilmes fogalmazásmódja. A televíziós képsorok zoomolással, nagy mélységélességgel vett dinamikáját megszakítják a statikus vagy csak finoman farhtoló, pasztellszínű snittek, vagy az áldokumentum-részekre tett színes-villódzó digitális szűrő, melyhez hasonlót legfeljebb egy kezdő vágó alkalmazna.
A dokumentarista részek ellenpontjaként ráadásul Az Eichmann Show játékfilmes vonulata bizonyos műfaji kereteket is érvényesít. A tárgyalótermi dráma zsánerét helyenként sántikálva egészítik ki thriller-betétek, melyben a fokozódó paranoiával küzdő Milton Fruchtman munkáját felbőszült neofasiszták akarják megakadályozni. A harmatgyenge minőséget garantáló konformizmus a filmnyelvhez hasonlóan itt is kínos eredményt produkál: rendszerint ugyanaz a sablonos suspense-zene zeng fel, az ismeretlen fenyegetéstől való félelem átélhetetlen, a „gonosz” végső feltűnése pedig egyenesen nevetséges.
A forma-eklektikával szoros kapcsolatban a médiaszemélyiségek rekonstruált története a hiteles, személyes drámát is mellőzi. Ennek fő oka, hogy Az Eichmann Show középpontjában nem a karakterek és konfliktusaik állnak, hanem az, amit a cím sugall. Williams filmjének „főhőse” az eredeti tárgyalás, melynek izgalmas dokufelvételei mellett a papírmasé-figurákkal zajló események csak sekélyes kiegészítő szálként érvényesülnek. A családi jelenetek mindkét férfi esetében feleslegesek, semmit nem adnak hozzá a túlságosan jófiúnak (és pont ezért unalmasnak) megfestett figurákhoz. Bár Hurwitz művészi motivációja – hogy betekintést nyerjen a fasiszta Eichmann beteg lelkébe – még ígéretes húzásnak tűnik, de a kísérlet sikertelensége miatt ez is jelentőségét veszti. Eichmann a Mesterségem a halál (Aus einem deutschen Leben) beteg gonoszával válik azonossá – tényleges megfejtés nélkül. Hiába lövi el Williams a hóhér és Hurwitz egymásra fényképezésének olcsó trükkjét a tárgyalóterem üvegkalitkája előtt – ez a metafora utoljára talán Bergmannál működött, de ott mély karakterrajz is megalapozta (Persona). Azért a színészek (Martin Freeman, Anthony LaPaglia) becsületét menti, hogy amit csak lehet, kihoztak az ízetlen karakterekből, akiket érzés nélkül hagyunk magukra a film végén.
Hiába tehát a masszív alap, a mai napig sokkoló történelmi háttér és Az Eichmann Show dicséretes mediális, a kulisszatitkok mögé betekintést engedő reflexiója, Paul Andrew Williams alkotásának játékfilmes szála a gyenge karakterrajz, a konvencióknak behódoló filmnyelv és műfaji játék miatt csupán egy kínosan könnyed oldalkocsi a súlyos múltat kíméletlenül boncolgató dokumentarista részek mellett.
