A BBC Brexit utáni fiktív Nagy-Britanniájában Hugh Laurie egy karizmatikus, „nép szülötte” típusú politikust alakít, aki épp megnyert egy becsületsértési pert a sajtó ellen, és miközben a karrierje látszólag fölfelé ível, úgy érik utol szépen sorban önnön hazugságai, mintha csak a karma markolta volna mogyorón.
A sorozatot a brit kulturális élet egyik legbefolyásosabb szereplőjeként nyilvántartott Sir David Hare írta, aki két forgatókönyves Oscar- és Golden Globe-jelölést (Az órák / The Hours, 2002; A felolvasó / The Reader, 2008), négy BAFTA-jelölést és egy díjat (Licking Hitler, 1978), valamint számos színházi elismerést is magáénak tudhat. De hiába: a Roadkill egy kimondottan ígéretesnek induló, majd értelmetlenül kuszává váló, végül meddő érdektelenségbe fulladó sorozat lett, amely mintha csak önmaga pilotja lenne, és bizonyos szempontból az is, mivel nem kizárt, hogy – a közönség szájízétől függően – további évad is készül még belőle.
Bár a minisorozat-formátum manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvend, a Roadkill stábjának bölcsebb lett volna eldöntenie, hogy filmet vagy sorozatot kíván a képernyőre vinni, ahelyett, hogy megálltak valahol félúton. Ha Hare engem kérdez, én egy egy-két évados, évadonként hat-nyolc részes szériára szerződtem volna a helyében, mert a történet nem elég feszes ahhoz, hogy egy másfél-kétórás egészestés (tévé)filmmé kerekedjen, de túlságosan szövevényes ahhoz, hogy ne érdemelne meg (szinte) minden egyes szála és karaktere egy-egy külön epizódot (persze csak ha meg is tölti őket tartalommal).
Hare-nek mindig is kedves témája volt a politika, de maga is liberális lévén mindeddig többnyire munkáspárti politikusoknak szentelte figyelmét. Peter Laurence az első tory politikus, aki Hare tollából perdült elő, és morálisan erősen kifogásolható, mégis kedvelhető, botrányokban tapicskoló, populista figurájában sokan a regnáló brit miniszterelnök, Boris Johnson vonásait vélik felfedezni. Hare írásaiban és nyilatkozataiban sohasem habozik nyíltan bírálni a mindenkori korrupt hatalmat és álszent társadalmi berendezkedést, karrierje során azonban most először próbálta meg belülről láttatni a konzervatívok berkeit, de a kép így se lett se szebb, se valósághűbb.
A Roadkill alternatív brit valóságában ezúttal nincs sem koronaherceg, sem koronavírus, a Brexit pedig már senkit sem érdekel, cserébe mindenki a szokásos, sztereotip kerékvágás szerint éli a mindennapjait: a politikusok és tanácsadóik lépten-nyomon köpönyeget forgatnak és ármánykodnak, miközben a média költséges kislányábrándokat szövöget a leleplezésükről, de végül inkább befogja a száját, az igazságszolgáltatás pedig természetesen nem az igazságot szolgáltatja. De hisz minek is vesződnénk hiteles forgatókönyv és karakterek írásával, ha a szereplők úgysem többek puszta szócsöveknél, akik segítségével szájbarágós politikai nézeteket illusztrálhatunk csavaros melodrámának álcázva? Jól példázza ezt a koncepciót a sorozat zenéje (zeneszerző: Harry Escott), amelynek derűs zongorafutamai a nosztalgikus krimisorozatokat juttathatják eszünkbe, miközben a főcím színes piktogramfigurái bizonyára a gonosz politika által megosztott és szétzilált társadalom és egyéni sorsok tragédiáját jelképezik. A cím maga ráadásul elgázolt állatot jelent, és mit tesz isten, a főszereplő egy svájci óra időzítésű, tanulságos pillanatban valóban el is gázol egy szerencsétlen jószágot.
A skót Michael Keillor rendező és a lengyel származású Wojciech Szepel operatőr is rutinos tévésnek számítanak, akiknek ráadásul nem is a Roadkill az első közös munkája, a sorozat valahogy mégis egy kiforratlan, kísérletező stílusgyakorlatnak tűnik. A részeket szinte zenei ritmussal tagolják a fekete autókból unalmas öltönyökben, vakító villanófények és mikrofonok hada közepette tett elegánsan szűkszavú antrék, de ami eleinte üdítő benyomást kelt, később aránytalanná és mesterkéltté válik. A snittek túl sűrűn váltanak hangnemet, a kamera pedig túl sokat cikáz ide-oda a legkülönfélébb, meglepő, már-már bizarr szögekből pásztázva Hugh Laurie korosodó arcát, kopaszodó fejebúbját – no meg a sorozat többi szereplőjét, mert igen, rajta kívül mindenki más legfeljebb csak mellékszereplő lehet a Roadkill, valamint Peter Laurence világában. De ami még ennél is nagyobb baj: hogy maga Laurence karaktere sincs eléggé átgondolva ahhoz, hogy a cselekedetei ne tűnjenek olykor teljesen ad-hocnak, így a motivációi nem csupán kétségbevonhatóak, de életszerűtlenek is.
A sorozat ráadásul, mint egy lidérces álom a női kvótáról, térdig gázol a legkülönfélébb státuszú és színű női karakterekben, a démonikus konzervatív miniszterelnöknőtől kezdve (Helen McCrory), a fekete bőrű fehérgalléros bűnözőn át (Shalom Brune-Franklin), a daddy issue-kkal küzdő, privilegizált feminista aktivistáig (Ophelia Lovibond). Személyes kedvencem volt Laurence örökölt beosztottja, Dame Vanessa Pollard (Sylvestra Le Touzel), aki valószínűleg minden újdonsült főnök univerzális rémálmát testesíti meg.
Doktor House-ot leszámítva a többi színészt nálunkfelé leginkább csak kisebb szerepekből ismerhetjük, de mindez mit sem von le értékükből, sőt, minden elismerésem az övék, amiért a gyatra forgatókönyvből is igyekeztek a maximumot kihozni. Az eddigi kritikák nagyon megosztóak, amit sokan a politikai megosztottságnak tulajdonítanak, de sajnos nem ez a helyzet; én nagyon szerettem volna szeretni ezt a sorozatot, de a BBC ezúttal melléfogott.
