A Jimmy McGowern által írt és Lewis Arnold által rendezett új BBC-minisorozat látszólag egy megszokott börtönfilmként indul, azonban mindösssze három epizódján keresztül nagyon sok oldalról és érzékenyen járja körül a börtön intézményének relevanciáját és a bűnhődés-vezeklés témakörét.
Történetét tekintve a Time meglepően visszafogott és nem bonyolódik csavaros, túlzsúfolt narratívákba. Az egyik szálon Mark Cobdent (Sean Bean) követjük, aki ittasan halálra gázolt egy férfit és épp bevonul a börtönbe négyéves büntetését letölteni. Mark tanár, az ötvenes éveiben jár és egyáltalán nem a börtönhierarchia csúcsára való törekvés az erőssége, így ottléte igencsak viszontagságos, emellett pedig a folyamatos bűntudattal is meg kell küzdenie. A másik szálon Eric McNally (Stephen Graham) börtöntisztet követhetjük, aki kellőképpen szigorú, de tisztességes a rábízott elítéltekkel szemben, és mindenekelőtt 22 éve becsületes szolgálója a börtönrendszernek, azonban a rabok egyik csoportjának sikerül megzsarolni őt. Fia egy másik intézményben tölti büntetését, így választania kell: vagy segít a raboknak becsempészni illegális dolgokat, vagy a cimboráik bántalmazni fogják gyerekét a másik börtönben.
Emellett pedig több aprócska, jól adagolt történetszállal találkozunk, amik nem szolgálják kimondottan a nagy narratívát, azonban tematikailag ügyesen egészítik ki azt: ilyen például Mark első cellatársáé, aki komoly mentális betegséggel küzd, de nem kap érdemi segítséget: Danielt (Jack McMullen) szinte a véletlen sodorta egy gyilkosság elkövetésébe; vagy ilyen Kavanagh (Terence Maynard), aki nem tud írni, ezért Mark segítségét kéri, hogy üdvözlőlapot küldhessen feleségének a házassági évfordulójukra. A minisorozat egyik erőssége mindenképp az, hogy nem egy „vagány”, fordulatos, mi több, nem is egy különösen eredeti történet elmesélése a cél, hanem a téma iránt való őszinte érdeklődés.
McGowern forgatókönyvírónak sikerült nagyon hatásosan és átgondoltan egymásra pakolni az összetett téma különböző rétegeit. Az elején könnyen hihetnénk, hogy csupán Mark túlélésről van szó: sikerül-e elbánni az őt zaklató rabokkal vagy sem, talál-e megfelelő védelemre vagy sem – azonban a film jó tempóban megy egyre mélyebbre és mélyebbre, és minden kezdeti börtöntoposz ellenére a mozgatórugója a bűn és bűnhődés viszonya lesz, arra kérdez rá, hogy tulajdonképpen minek is a helye a börtön: a bűnhődésé, a bűnbánaté, a megtisztulásé, van-e itt lehetőség a feloldozásra, vagy nincs, meg egyáltalán, lehet-e a bűnhődést és a bűntudatot intézményesíteni.
Erre a kérdéskörre elsősorban Mark történetén keresztül reflektál a film. Nem szándékosan ölte meg áldozatát, folyamatosan látja a férfit, akit elütött, és annak feleségét, feloldozást pedig a megbocsátásban próbál keresni, de a nő képtelen erre, nem is fogadja a levelét. Az mindenképp látható, hogy a börtön intézménye nem ad megfelelő keretet vagy támogatást arra, hogy megtörténjen bármilyen fajta feloldozás: Mark útja egyéni, és csak akkor találhat valamiféle nyugalomra, ha ő maga tesz ezért valamit. A pszichológiai kérdések mellett (vagy inkább azzal karöltve) a film egyértelműen a börtön és a büntetőrendszer kritikája is lesz: azt feszegeti, hogy azon túl, hogy az egyértelműen közveszélyes embereket kivonja a társadalomból, mire is jó ez az intézmény, hisz embertelen, személytelen és nem célja az, hogy segítsen is az elítélteknek. Az esetleges segítség mindig a nyitottabb egyénektől érkezik, nem pedig intézményi síkon történik.
A Time szereplői szinte mind jó, vagy nem egyértelműen rossz emberek, akik bűnözővé vagy gyilkossá válásában nagy szerepet játszanak különböző, néha banális véletlenek, vagy a saját felelősségükön kívül eső körülmények. A film értelmezésében a bűnelkövetés végsősoron mindig egyéni döntés vagy szándék eredménye, de nagyon izgalmasan feszegeti ennek a határait, és a „tulajdonképpen mi is a bűn” kérdését. Teszi ezt elsősorban a börtöntiszt, McNally zsarolásos sztorija által, aki végsősoron csak a családja érdekében szegi meg a törvényt (de a film olvasatában kérdés marad, hogy végül is bűnt követ-e el vagy sem). Mindazzal együtt, hogy a morális kérdésfeszegetés szép és érthető, ez a történet válik kissé hiteltelenné, egyrészt azért, mert enyhén feszegeti a suspension of disbelief határait (laikusként is ezer dolog eszünkbe juthat, amit tehetne azért, hogy kikerüljön ebből a helyzetből), másrészt meg kissé érződik mögötte a didaktikusság, az írói szándékok és kérdések.
Más történeteken keresztül azonban nagyon jól sikerül megragadni ezt: ilyen a Danielé, aki egy mindennapi kocsmai szóváltás során kerül súlyos helyzetbe, vagy egy másik elítélté, aki egy rosszul sikerült játékgépezés után követ el rablást. Igazán dicséretes a film azon szándéka, hogy a tett elkövetése mögött a valódi, emberi érzéseket próbálja felkutatni, ami sokszor a szégyen, a bizonytalanság – mindezt úgy, hogy közben nem menti fel az elkövetőket. A Time mindvégig hiteles és őszinte marad, és a börtönmiliő brutalitása ellenére sikerül megtalálnia az emberit, azt, ahogy a legnehezebb körülmények között is mindig akad egy apró gesztus, mondat, vagy tett, ami reményt ad.
Az írói bravúrok mellett a színészi játék az, ami valóban hatásossá teszi a filmélményt: szinte kivétel nélkül mindenki remekel, Sean Bean kissé esetlen és elveszett totyogása a börtönfolyosón, vagy Stephen Graham arcán a düh, amikor tehetetlen az őt zsarolókkal szemben: mind kiváló és egyből működőképes, de az ismert színészek mellett a fiatalabb mellékszereplők is jó munkát végeznek, minden bizonnyal fogunk még találkozni velük. Formailag nem hoz újat, igényesen, feszesen rendezett és jól fényképezett, de hasonlót azért láttunk már – illetve helyenként kissé túlzenélt, amivel erősen próbál hatni az érzelmekre, de fölöslegesen teszi, mert kevesebb és visszafogottabb zenével is bőségesen működnének a helyzetek.
A film végeztével áll össze a látszólag egyszerű cím többrétegű jelentése is: a letöltendő idő mellett sokkal fontosabb az a kérdés, hogy mennyi az az idő, amíg valaki megbocsáthat nekünk, és mennyi az az idő, amíg mi is megtehetjük ezt magunkkal szemben. A Time komplex, okos (csak helyenként okoskodó), érzékeny sorozat, aminek mindenképp helye lenne valahol a top (ha nem is korszakalkotó) börtönfilmek között.
