A hollywoodias konyhapszichológia helyenkénti túlzásait leszámítva a Kafka című minisorozat sikeresen veszi az életrajzi drámák akadályait, és képes maradandó élményt nyújtani a művészfilmeken és a Netflixen nevelődött közönség számára egyaránt.

Életrajzi sorozatot készíteni egy olyan jelentőségű íróról, mint Franz Kafka? Rizikós vállalás, hiszen könnyedén mellé lehet vele lőni, sőt, a kérdés is felmerül: van-e egyáltalán szükség egy ilyen kaliberű életmű filmre vitt mitizálására vagy épp demitizálására? Lehet-e egyáltalán újat mondani egy olyan emberről, akinek a neve mára egy sajátosan bizarr hangulatot, abszurd élettapasztalatot jelölő fogalom lett? (A kafkai életrajz és atmoszféra megfilmesítésére egyébként már Hollywoodban is történt kísérlet 1991-ben, Jeremy Irons főszereplésével, Soderbergh által) A David Schalko által rendezett német minisorozat összességében jól megküzdött a nehéz feladattal: az eredményt éppen az teszi élvezhetővé, hogy képes megtartani az egyensúlyt a mitizáló és demitizáló, a főhőst zseniként felmagasztaló és ugyanőt komplexusos, frusztrált bürokrataként lekicsinylő szólamok között. Úgy mutatja be Kafkát, amilyennek leginkább látni érdemes: egy kisember, aki nagy író volt.

A hat részből álló történet laza szerkezetű, nem követ időrendi sorrendet, inkább a Kafka személyét formáló jelentős események és személyek felsorakoztatására szorítkozik. A narráció asszociatíve épül fel, de nem szabad asszociációk mentén, hanem ok-okozati láncolatokat követve, hasonlóan ahhoz, mint amikor elmesélünk egy történetet, és annak egy részletéről eszünkbe jut egy másik. Így szerzünk tudomást Kafka Max Brodhoz és az általa félig ironikusan „prágai körnek” nevezett írók csoportjához fűződő barátságáról, legfontosabb szerelmeiről – Felicéről, Milenáról és Doráról, de az irodai munkájáról, tüdőbetegségéről és az apjával való problematikus viszonyáról is. Vázlatosan ugyan, de megjelenik a Kafka korát jellemző kaotikus légkör és identitáskeresés is: a „prágai kör” számára kérdéssé válik a saját zsidóságukhoz való viszony az egyre növekvő antiszemitizmus és a cionizmus kereszttüzében, és közben még az első világháború is kitör.

A Daniel Kehlmann és David Schalko által jegyzett forgatókönyv – amely sem túl pedánsnak, sem túl elrugaszkodottnak nem mondható az alapjául szolgáló Reiner Stach-féle Kafka-biográfiához képest – bravúrosan szövi bele a kafkai irodalmat az életrajzba. A fiatal írót – akit egyébként a svájci Joel Basman remekül alakít – végig követi két baljós kinézetű bőrkabátos, keménykalapos alak, akik a Josef K.-t letartóztató két őrt idézik A perből, de A kastély cselekménye is megelevenedik a bohémiai tájon, ahová Kafka a tuberkulózisát kúrálni érkezik. Ötletessége ellenére azonban az életrajz és az életmű összemosása nem mindig bizonyul szerencsésnek. A kafkai irodalomban a személyesség nem uralkodó, még ha néhány motívum eredeztethető is az író életéből. Éppen ezért vizuális gazdagsága ellenére kissé visszásan hat például az, a Kafka családjáról szóló rész végére mintegy összefoglalásul helyezett jelenet, amelyben Az átváltozás cselekményét láthatjuk Kafka és családja szereplésében. Mókás ugyan, ahogy Gregor Samsa, azaz Kafka egy hatalmas márványpoloskaként ébred (pont olyanként, mint amilyenek koraősszel Kolozsvárt is ellepik), és ahogy az elbeszélés végén a bejárónő sejtelmes megjegyzésére – tudniillik, hogy a bogárholttest miatt nem kell aggódni, ő már intézkedett – reflektál a film, mégis ott motoszkál bennünk, hogy Az átváltozás eléggé szegényes olvasata az, amely a Samsa-családot a Kafka-családdal teszi azonossá. Hasonlóképp önkényesnek, és kissé talán zavarónak hat a már említett két őr jelenléte is, akik mintha Kafka szorongásainak megtestesüléseiként lépnének elő a tudatalattijából.

A konyhapszichológia helyenként túlzó alkalmazását leszámítva a film sikeresen elkerüli az életrajzi drámák buktatóit, sőt, sokszor okoz kellemes meglepetést karakterei mélységeivel, szituációi árnyaltságával. Max Brod (David Kross) és Kafka barátsága például néha már zavarbaejtően sokrétű. A személyiségeik közti ellentét szembetűnő: Max az életet habzsoló, vidám ember, aki középszerű, de ambíciózus író, egyre-másra gyártja a regényeket, mégis inkább kultúraszervezői és kiadói tevékenységének, mintsem műveinek köszönhetően ismeri az utókor. Franz Kafka ezzel szemben kissé frusztrált, szétszórt és különc zseni, akinek nehezére esik ugyan élvezni az életet és az írást, de amit kiad a keze alól, az mind remekmű. Az ellentét dacára ők ketten valódi szellemi és lelki társak, már megismerkedésükkor éjszakába nyúlóan beszélgetnek Schopenhauer filozófiájáról. Barátságuk történetére azonban különös kérdőjelt tesz az a jelenet, amelyben az idős Maxot arról kérdezgetik, miért módosította Kafka naplóját önkényesen, bizonyos részeket kivágva.

Maga Kafka figurája gazdag, gondosan megformált. Érinti ugyan az „írózseni” kliséjét, mégsem esik annak áldozatául. A rendező és a forgatókönyvíró mondhatni leemeli őt a piedesztálról és közel hozza a nézőhöz, hús-vér figurává válik emberi küzdelmekkel – no meg olyan idegesítő szokásokkal, mint hogy minden falat ételt negyvenszer megrág mielőtt lenyelné. Nemcsak meglepetésekkel, hanem néha ellentmondásokkal is teli: a nőkhöz, saját tehetségéhez és apja zsarnoki tekintélyéhez való viszonyában kétségek, félelmek és bizonytalanságok gyötrik, míg a hivatali munkájában kifejezetten rátermett, magabiztos és erélyes. (Külön érdemes említeni az apa karakterét – és az őt remekül alakító Nicholas Ofczareket – akinek pökhendi, hol agresszív, hol meglepően érzékeny, de mindig kiállhatatlan viselkedése nélkül a széria sokat veszítene érdekességéből.) Tüdőbetegként kicsinek és gyengének tűnik Kafka, de mikor felolvas, lehetetlen nem rá figyelni. Kisfiúsan örül, amikor maga Rilke ismeri el a tehetségét, és röhögőgörcsöt kap, amikor a hivatalos beiktatásán köszönetet kell mondania a balesetbiztosítási intézet elnökének.

A sorozat amúgy is igényes képi világát még megkapóbbá teszik az intróként szolgáló fekete-fehér, pálcikaemberes animációk és a Kafka-idézeteket vagy különböző dokumentumokat – az író képeslapjait, a család sírját – tartalmazó inzertek. Bájos az is, amikor Kafka berlini utcákon való kocsizása mozgó képeslapként jelenik meg számunkra.

Ki volt tehát Kafka? Nem Gregor Samsa és nem Josef K. Egy óriási csodabogár, akit egyetlen skatulyába sem lehet beszorítani. Egy eleven ember, akit David Schalko sorozata képes volt életre kelteni: néha idétlenül komikus, máskor szívszorítóan megindító.