Csodabogár – David Schalko: Kafka

2024. augusztus 14. – írta Erőss Réka

A hollywoodias konyhapszichológia helyenkénti túlzásait leszámítva a Kafka című minisorozat sikeresen veszi az életrajzi drámák akadályait, és képes maradandó élményt nyújtani a művészfilmeken és a Netflixen nevelődött közönség számára egyaránt.

„Reménykedem abban, hogy ez a pálya még nem zárult le” – Beszélgetés Gárdos Péterrel

2023. október 20. – írta Köllő Katalin

A Szamárköhögés és A skorpió megeszi az ikreket reggelire rendezőjét, a Balázs Béla-díjas Gárdos Pétert láttuk vendégül az idei Filmtettfeszten. A vetítés után régi és új filmekről, régi és új rendszerekről, régi-új problémákról, szinte elkészült alkotásokról beszélgettünk az idén 75 éves író-rendezővel.

Nádas az erdőben – Kárpáti György Mór: Saját erdő

2023. március 28. – írta Szabó R. Ádám

Biztosan mindenki találkozott már azzal az érzéssel, amikor a városi szmogból végre kiszabadult az erdőre, és egy jó mélyet szippanthatott az ottani illatos, friss levegőből. Nagyjából ennyire frissítő érzés megnézni a Saját erdőt a jelenlegi kosztümös/szuperhősös látványfilm-dömping közepén.

A nő, aki agyagból gyúrt istent – Mary Shelley filmen

2022. október 31. – írta Bakonyi Bence

225 éve született Frankenstein teremtője. Szelleme a mozivásznon életre kel.

Magasabbra a tétet, ácsok! – Philippe Falardeau: My Salinger Year / Egy évem Salingerrel

2021. május 24. – írta Sztercey Szabolcs Benedek

Philippe Falardeau (Monsieur Lazhar) tavalyi berlini nyitófilmje egy irodalmi közegbe ágyazott coming-of-age-történet nem kevés Az ördög Pradát visel-behatással, de sajnos sem az irodalmi minőséget, sem a saját útját megtaláló szereplő témáját nem sikerül hatásosan tálalnia.

Egy reneszánsz ember – Franco Zeffirelli-portré

2020. január 28. – írta Verpeléti András

Bár a legtöbben valószínűleg akkor találkoztunk a nevével, amikor gimiben egyszer végig kellett ülnünk a Napfivér, Holdnővért, Franco Zeffirelli igazi reneszánsz művész volt, akinek már a születését is legendák övezik. A karizmatikus és a kulturális értékekre rendkívül érzékeny fiatalember egészen alulról, színházi kellékek összeszerelésével indította el bő hat évtizeden átívelő, utánozhatatlanul sokoldalú pályáját, amelynek számos emlékezetes filmalkotást köszönhetünk. Pedig a tavaly elhunyt rendező nem is elsősorban a mozivásznon alkotta a legmaradandóbbat.

Az írás nem elég – A Bond-filmek adaptáció-hullámai

2012. október 26. – írta Hubai Gergely

Ian Fleming 1953-ban írta meg a Casino Royale című első James Bond-regényt, melyet azután minden évben egy újabb kötet követett. A regénysorozat nagyjából egy évtized alatt futott be világméretű karriert, Fleming végül összesen tizenkét regényt és két elbeszéléskötetet jelentett meg a 007-es ügynök főszereplésével (ebből kettő posztumusz jelent meg). A Bond-filmek elvileg a Fleming-regények adaptációnak tekinthetőek, azonban az eredeti műhöz való ragaszkodás erősen változó: egyes filmek már-már túlzottan ragaszkodnak a regényekhez, míg mások a címen kívül semmit sem tartanak meg az eredeti sztoriból.

„A nevem Bond. James Bond.” – Ötvenéves a 007-es ügynök 2.

2012. október 25. – írta Szántai János

A 007-es szülőapja egy Ian Lancaster Fleming nevű úriember. Hősének nevét egy amerikai ornitológustól vette kölcsön, akivel Jamaicán találkozott. Fleming szerint „épp erre a rövid, minden romantikát nélkülöző, angolszász és mégis rendkívül férfias névre volt szükségem; így született meg a második James Bond.”

Így volt és kész! – Roland Emmerich: Anonymous

2011. november 11. – írta Iszlai József

Roland Emmerich 2012 című filmje egy kataklizmát jósolt az emberiségnek. Tavaly még ennek a feltételezését is igen nagy képtelenségnek tartottam, idén viszont azt hiszem, újra meg kell fontolni. Idén inkább hiszek a világvégében, minthogy elhiggyem azt, amit a német származású rendező belém próbál erőltetni új, kosztümös opuszával.

Zsenik, takarásban – Brit költők a filmvásznon II.

2011. március 9. – írta Szalay Dorottya

A rímfaragókat övező dicsfény az utóbbi fél évszázadban igencsak elhalványult, az igazán jó poéta filmen ma már szinte kuriózumnak számít, mintha természetfeletti erőkkel bíró lénnyel találkozna az ember. Ha pedig egyszerre többüket is egy helyre tereli a sors – legyen bár a helyszín a filmvászon –, az szinte szuperhősök összejövetelének tűnik a modern néző szemében.