A Szamárköhögés és A skorpió megeszi az ikreket reggelire rendezőjét, a Balázs Béla-díjas Gárdos Pétert láttuk vendégül az idei Filmtettfeszten. A vetítés után régi és új filmekről, régi és új rendszerekről, régi-új problémákról, szinte elkészült alkotásokról beszélgettünk az idén 75 éves író-rendezővel.
A 2015-ös Hajnali láz óta nem készült új filmje, azóta viszont megjelent négy könyve. Ez jelentheti azt esetleg, hogy lezártnak tekinti a filmes pályáját és áttért az írásra, vagy egyéb okai is vannak?
Rögtön a legérzékenyebb kérdésbe vágunk bele, úgy tűnik. Én reménykedem abban, hogy ez a pálya még nem zárult le. Az igazság az, hogy manapság nem vagyok igazán kedvelt rendezője annak a szisztémának, nevezzük így, amely most hatalmon van. Nem kérkedem vele, de nem is szégyellem. Tudnia kell, hogy a Hajnali láz óta nyolc forgatókönyvemet utasították el. Különböző fázisokban „végeztek ki”, van olyan forgatókönyv, amelyiket már treatment formájában, van, amelyiket a harmadik változatban, és van olyan, amelyik eljutott az előkészítési szakaszig, de a forgatás előtt három héttel állították le.
Ezeket rendezte is volna, gondolom.
Igen, mindegyiket rendeztem volna. Ez alapján tehát úgy tűnik, hosszú idő kellett annak a felismeréséhez, hogy jelenleg nem vagyok kedvence annak a hatalmi gépezetnek, amelyik most pénzt oszt.
Mit gondol, mi a bűne, mit „tett” azért, hogy ne legyen az?
Talán csak egyszerűen a létezésemmel, korábban megjelent megszólalásaimmal vívtam ki ezt a kitüntetett szerepet, vagy nem is tudom, minek nevezzem, sokféleképpen lehetne ezt megfogalmazni. Természetesen semmilyen köztörvényes bűnt nem követtem el, de mindig is vállaltam azt, ahogyan gondolkodom a világról, és nem rejtettem véka alá a véleményemet a jelenlegi hatalomról sem. Egyébként egy gyakorló filmesnek, nevezzük nagyképűen művésznek, kutyakötelessége egyfajta kritikai attitűd. Létezik az irodalomban az a műfaj, hogy panegyricus – mint magyar szakon végzett diplomás, valamikor írtam is egy dolgozatot erről a retorikai műfajról –, amely nagyon divatos bizonyos korszakokban. Aki komolyan gondolja azt, hogy filmrendezőként van dolga a világban, annak nem szabadna dicsőítő műveket, azaz panegyricusokat létrehoznia. Nos, körülbelül ezt tudnám válaszolni arra a kérdésre, hogy miért nem készítettem filmet az elmúlt időszakban.
Azért az köztudott, hogy egy demokratikus rendszer, ha nem is „rajong érte”, de képes kell legyen arra, hogy elfogadja: a művészet dolga a kritikus gondolkodás.
Igen, de ez a mostani nem ilyen. Persze kétségbeeshettem volna, és nyalogathattam volna a sebeimet, de azt gondoltam, ha már megadta nekem a sors – vagy nevezzük bárminek – a képességet egy másfajta kifejezési lehetőségre, az írásra, akkor miért ne mesélhetném a történeteimet prózában.
Ilyen volt a legelső is, a 2010-ben megjelent Hajnali láz.
A Hajnali láz valóban az első volt, de akkor azért írtam meg könyv formájában, mert azt a filmtervet is sokáig parkolópályára tették, és úgy tűnt, soha nem lesz film belőle. Ráadásul hittem, hiszek abban, a szüleimnek jár az az elégtétel, hogy a világ megismerhesse szerelmük különös történetét. Talán volt abban valami sorsszerű, hogy ezt a regényt befogadta a világ. A könyv 36 országban jelent meg, gyakorlatilag Tajvantól Amerikáig jártam író-olvasó találkozókra. Közben születtek a forgatókönyvek, az első, második... ötödik, nyolcadik, velük együtt az elutasítások, és miközben fogyott a remény a filmkészítésre, egyre erősebb lett az ambícióm az írásra.
Holokauszt love story – Gárdos Péter: Hajnali láz
A Hajnali láz részben Filmalap-támogatásból készült, viszont nem csupán közérdeklődésre számot tartó közönségfilmként versenyképes, hanem régimódi magyar művészmoziként is, ugyanis mindenekelőtt személyes alkotás.
Tehát nem tekinthető pótcselekvésnek az írás?
Egyáltalán nem, sőt! Fura dolog ez, mert az ember, amikor elkezd írni, tehát – tán fogalmazhatunk így – foglalkozásként műveli, egy idő után egyrészt rájön bizonyos dolgokra, speciális szakmai fogásokra, amelyek eszébe se jutottak korábban, másrészt kiderül, hogy a prózaírás legalább akkora elégtételt szerez, mint a filmrendezés. A lényeg persze az, hogy messze nem pótcselekvés. És van még egy érdekes vetülete ennek. Ez idáig jóval ritkábban élhettem át, hogy mit jelent egy mű a befogadónak. Filmrendezőként, a fesztiválokon vagy a bemutatókon, odajöttek hozzám néhányan, elmondták a véleményüket, ami vagy jólesett, vagy fájt, de ezek a ritka alkalmak gyorsan elröppentek. Mióta megjelennek a regényeim talán nincs is olyan nap, hogy ne kapnék valamilyen visszajelzést ismeretlen olvasóktól, elsősorban az interneten. Ez pedig egészen különleges örömforrás.
A visszautasított nyolc forgatókönyv valamelyikének van köze az elmúlt időszakban megjelent regényeihez?
Van közük egymáshoz, igen. Az utolsó előtti könyvem, a 2022-ben megjelent Semmelweis Ignác rövid boldogsága például szintén egy elutasított filmtervből született. Ennek az a története, hogy két vagy három évvel ezelőtt Geszti Péter barátommal, aki producere volt a tervnek, beadtunk egy Semmelweis-treatmentet, amit nagy lelkesedéssel fogadott a filmintézet vezetősége. Meg is döbbentett ez a fogadtatás. Megrendelték a forgatókönyvet. Aztán a könyv első változata is tetszett nekik, majd váratlanul kaptam egy döntési határozatot, amelynek egy sorát idézném, ugyanis pontosan megjegyeztem: a dicsérő szavak után azt írták, „de mi más koncepció mellett képzeljük el Semmelweis életének a feldolgozását”. Három héttel később megjelent egy másik producer, beadta a Semmelweis-életrajzot, és abból lett végül a nemsokára bemutatandó Semmelweis-film.
Mit gondol, miért utasították el az ön változatát?
Szöget ütött a fejembe, hogy mi az a más koncepció, hiszen nagyon nehéz elképzelni egyéb koncepciót. A legújabb kutatások szerint ugyanis Semmelweist tulajdonképpen, mondjuk így, elveszejtették. A forgatókönyvem és később a regény is ezen kutatások mentén született, amelyek szerint a magyar orvostársadalom gyakorlatilag megtagadta Semmelweist, tulajdonképpen tevékenyen részt vett az elhallgattatásában, a felesége és legjobb barátja egy Bécs melletti elmegyógyintézetbe vitette, ahol végül gyakorlatilag agyonverték. Lényegében elhallgatták a halálát is, egyetlen mondat jelent meg a magyar sajtóban arról, hogy meghalt, és csak jóval a halála után kezdték elismerni a nagyságát. A most megjelenő Semmelweis-film az orvos életének ezzel a második, döntő etapjával egyáltalán nem foglalkozik, marad a bécsi éveknél, vagyis tulajdonképpen visszagyalogol egy romantikus, idejétmúlt elképzeléshez, a meg nem értett zseni alakjához, aki harcban áll a maradi világgal. Megható, nagyromantikus interpretáció, amellyel csak az a baj, hogy nem igaz. A valóság egy ellentmondásos, bonyolult személyiséget feltételezne, egy nehezen elviselhető zsenit, akit a mostani filmdöntnököknek eszük ágában sincs filmre álmodni. Marad a hőskultusz.
Az idei Filmtettfeszt Magyar mesterművek szekciójában láttuk az 1987-ben bemutatott Szamárköhögés című filmjét, és most kénytelen vagyok megkérdezni, vajon hogyan történhet meg, hogy az akkori rendszer megenged egy ilyen filmet, a mostani pedig elutasít egy ilyen jellegű Semmelweis-forgatókönyvet?
Röviden erre lehetetlen válaszolni. A Szamárköhögés esetében a dolog megértéséhez kell a történelmi távlat. Akkoriban úgy gondoltuk, hogy ha rafináltan elrejtjük a film mondanivalóját a történet hangulati közegébe, akkor bizonyos jelenetekből majd könnyen dekódolható lesz az alkotók szimpátiája ’56 hősei iránt. Vagyis azért csusszanhat majd át a film a cenzúrán, mert a lényeget úgysem veszik észre. Ma már azt gondolom, hogy nem csupán ezért engedték forgalmazni a filmet, hanem az akkori politikai vezetésnek volt némi bűntudata, és valójában mi ezt a bűntudatot lovagoltuk meg, anélkül, hogy ezzel tisztában lettünk volna. Másrészt a 70-es, 80-as években a politikai vezetés a kultúra egy bizonyos szeletét arra használta, hogy kiengedje a gőzt. Szerencsére én ebben a „résben” tevékenykedtem. Ez a két dolog – a bűntudat és a szelep – együtt átengedte-megengedte a Szamárköhögést, és még egy-két olyan filmet, amelyik meglepetésszerűen elkészülhetett.
Vígjátékba csomagolt mondanivaló, feltételezhetően ez is segített az elfogadásában.
Persze, komédia, a felszínen igen mulatságos, a műfaj besegíthetett. De volt még egy dolog azért. A Kádár-rendszerben a filmkészítés többkapus szisztémában működött. Voltak televíziós filmek, és mellette létezett először négy, aztán öt filmstúdió, ezek vetélkedtek egymással, tehát minőségi verseny volt. És a versenyhelyzet mindig tágítja a határokat. Ha egy stúdió a filmjeivel merészebben, „bátrabban” foglalkozott kényes témákkal, közelebb került ahhoz a bizonyos falhoz, sikeresebb lehetett a nézőknél, azaz versenyelőnybe került. Ma semmiféle verseny nincs, ma egykapus rendszer van, az ún. televíziós filmek és a mozis játékfilmek is egyetlen helyen kerülnek elbírálásra, és egyetlen ember dönthet arról, hogy Magyarországon ki csinálhat, és főként ki nem csinálhat filmet. Egy ilyen típusú szisztéma magában hordozza persze a szubjektív igazságtalanság lehetőségét, de ettől függetlenül is mélyen antidemokratikus, és persze automatikusan kizár mindenféle versenyt. Ha tényleg egy-két ember ízlése, de főképpen politikai preferenciái döntenek, akkor a szisztémában eleve benne rejtőzik a súlyos torzulás lehetősége, és értelmetlenné teszi már a pályázást is. És hát, összehasonlítva a Kádár-rendszer filmes politikáját a mostanival, bár abszurdnak tűnik, ám az előbbi aranykora volt a magyar filmgyártásnak, elképesztő filmek születtek, míg a jelenlegi inkább egy fekete lyukra hasonlít, ami mindent fényt elnyel. Nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy harminc-negyven év múlva, amikor majd mérlegre kerül mindkét filmes korszak, ez az ordító minőségi különbség egyértelműen bizonyítható lesz.
Gondolt-e olyanfajta bevállalásra, hogy mindenféle állami támogatás nélkül készítsen filmet, mennyire tartja működőképesnek az ilyenfajta pénzszerzést, amit mégiscsak össze kell kaparni valahogy? Friss példaként említhetném a Magyarázat mindenre című alkotást, amely szintén így készült.
Az utolsó időszakban két olyan filmet csináltunk, amit kvázi fillérekből hoztunk létre, az egyik A porcelánbaba volt, a másik meg a Tréfa című filmünk. Mindkét alkalommal komoly, jelentős szívességeket kértem a barátaimtól, meg a szakma különböző képviselőitől, hogy a mozik elkészülhessenek, többnyire nem is fél-, hanem inkább csak negyedárakat fizettünk a szolgáltatásokért, de volt úgy, hogy semmit, mert bizonyos helyszínekhez ingyen jutottunk hozzá. Ezt egyszer-kétszer meg lehet csinálni, de folyamatosan nem kérhetem a munkatársaimtól, hogy a következő vállalásaik is hasonlóak legyenek. A világban persze rengeteg példát ismerünk a független filmgyártásra, ilyen volt a New York-i független film, amelyik a 60-as, 70-es években fantasztikus alkotásokat produkált, éppen a hollywoodi film ellenében. A mostani harmincas generációnak létkérdés lehet, hogy kitörjenek ebből a mai, hivatalos filmcsinálási rendszerből, és én, személy szerint ezért nagyon becsülöm őket. Pontosan tudom, miféle iszonyatos energiákat kell ehhez mozgósítani. Ám ehhez én már öreg vagyok.
Rossz nevetés – Gárdos Péter: Tréfa
Gárdos nagyon ért a gyerekekhez. Szinte minden filmjébe jut is néhány belőlük a Szamárköhögéstől a A porcelánbabán és Az igazi Mikuláson át az idei szemlén bemutatott Tréfáig. A gondosan kiválogatott és – ahogy a rendező fogalmazott – „ezer százalékig autentikus” gyerekszereplők önmagukban elviszik a balhét.
Beszéljünk egy kicsit az utolsó regényéről, az idén napvilágot látott Szemérmetlen történetekről. Nagyon ingerlő a cím, mi a története?
Írtam egy regényt négy-öt évvel ezelőtt, Hét mocskos nap címmel. Sajátos szerkezetű történet volt, körülbelül száz évet ívelt át, elkezdődött a história 1912-ben és befejeződött valamikor a 2000-es évek elején. Körülbelül másfél évvel ezelőtt el kellett olvasnom a regényt újra, mert úgy tűnt, esetleg készítünk belőle televíziós sorozatot. Szóval elolvastam, és nagyon nem tetszett...
Nem tetszett a saját könyve?
Pontosan. Úgy éreztem, nincs igazán jól elmesélve, bizonyos figurák nagyon vázlatosak, mások túl vannak írva, az egész szerkezete ósdi, ma már nem így fognék hozzá. Felhívtam a kiadó igazgatóját és megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha ezt a regényt átírnám, persze, ha nem akarják, nem jelentetik meg, de saját szórakozásomra mindenképpen átírom. Elkezdtem a regénnyel foglalkozni, hat hónapon keresztül gyömöszöltem. Elkészült, odaadtam a kiadómnak. És akkor a kiadó úgy döntött, ezt most ebben a formában újra megjelenteti. Mondtam jó, de írjuk be a fülszövegbe, hogy ez nem új regény. Vagy talán mégis új? Nem tudom, de úgy érzem, hogy most nyerte el a végső formáját.
Könyvkiadásról beszélve, manapság az sem veszélytelen vállalkozás, a kiadóknál is feketelistán szerepel?
Nem hiszem. Halmos Ádámmal, aki az első könyvemet, a Hajnali lázt kiadta –, a Librinek volt akkor a vezérigazgatója, de két évvel ezelőtt kilépett, és megalapította az Open Books kiadót –, időközben nagyon jó barátságba keveredtem, így tehát vele tartottam az új kiadóhoz. Talán szerénytelenül hangzik, de a regényeim viszonylag magas példányszámban kelnek el, tehát azt remélem, hogy az Open Books nem kockáztat túl sokat… Ádám folyamatosan bíztat, már két újabb regényemre kötöttünk előszerződést. Amúgy a könyvkiadás többkapus rendszer, nagyon sok kiadó van, sokféleképpen lehet egy könyvet terjeszteni és eladni.
Két újabb előszerződés? Megszületett már valami ebből, vagy még ezután fog hozzá?
Párhuzamosan írom a két regényt – illetve pontosítanék: az egyiket elkezdtem rögtön a Semmelweis után, de hátrább soroltam, amíg a Szemérmetlen történetekkel foglalkoztam. Aztán kaptam egy megtisztelő felkérést egy másik kiadótól, és miután az Open Books megadta rá az engedélyt, belefogtam. A felkérés egy novellagyűjteményhez kapcsolódott, kortárs magyar íróktól kértek szöveget, egyetlen feltétellel: a történetben szerepeljen egy könyvesbolt. Némi tépelődés után igent mondtam, éppen befejeztem a Szemérmetlent, félretettem a készülő regényemet, amelynek egyébként az lenne a címe, hogy Filmhamisítók, és elkezdtem írni ezt a „könyvesboltos” novellát. Ami aztán egyre csak hízott és dagadt, és egyszercsak azon vettem észre magam, hogy már fél regény terjedelmű, és eszem ágában sincs belegyömöszölni egy novellába. Felhívtam az illető kiadót és mondtam, hogy elnézést kérek, nem fogom tudni teljesíteni a felkérést, ellenben meg fogom írni regényként, de már a saját kiadómnak. Most tehát abban a fura helyzetben vagyok, hogy két regényt írok, párhuzamosan.
Filmhamisítók? El lehet árulni valamit erről?
Nagyon személyes történet a regény ún. kígyótojása. 1971-ben jelentkeztem a színművészeti főiskolára, de nem vettek föl, az utolsó rostán kiestem. Mindenképpen filmes akartam lenni, és sikerült is bejutnom a Magyar Filmhíradó szerkesztőségébe. Akkoriban még a mozi előtt filmhíradókat vetítettek. Elképesztő élményeket gyűjtöttem, az a szerkesztőség fura, nem mindennapi figurákat sodort össze. A legelső dolog, amit megtanultam, hogy a hír, az nem hír. A hírt igazából mi magunk gyártjuk...
Úgy tűnik, semmi sem változott azóta.
Semmi. A hamisítás ugyanis úri csíny, amelyet rafináltan illik végezni. Éppen csak beléptem életem első munkahelyére, amikor az egyik ott dolgozó rendező behívott a vágószobába és felajánlotta, hogy ha van kedvem, akkor vele együtt taposhatok filmnegatívot. Nem igazán értettem, miről beszél. A negatív a filmkészítés legszentebb anyaga, arra úgy kell vigyázni, mint egy kincsre. Ezzel szemben a fent említett rendező a vágószobába hordatott és padlóra szétterített 800 méternyi negatívot szöges bakanccsal kezdte el taposni, és bíztatott, hogy szálljak be a mulatságba. Nem értettem, mire elmagyarázta, hogy mi most archívot gyártunk. Kiderült, megbízást kapott egy Kun Béla-filmre. Kun Béláról pedig összesen öt darab snitt létezik, világosított fel, ezért neki most létre kell hoznia a Kun Béla-múltat. Kiment tehát néhány napja a Népligetbe, beöltöztetett pár statisztát (Kun Bélát ő maga alakította), a korabeli fegyverek, a korabeli autók hitelesítették a rekonstrukciót. Ezt most megtapossuk, mondta, visszaküldjük a laborba, holnap majd fogod látni a végeredményt, a pozitívot. Éppen olyan lesz, mintha 1919-ben készült volna. Valóban így történt, másnap megérkezett egy karcos, kissé homályos, az idő vasfoga által megkoptatott „archív felvétel”. A legnagyobb megdöbbenésemre néhány évvel ezelőtt a Viasat History műsorán vetítettek az 1919-es magyar tanácsköztársaságról egy összeállítást, amelynek körülbelül az 50 %-a az általunk 1971-ben megtaposott snittekből állt. Szóval ezzel a jelenettel kezdődne a regényem.
Szinte hihetetlen történet...
Tulajdonképpen engem 1971-ben megtanítottak hazudni, azaz filmhamisítványokat létrehozni, amelyek a valóság látszatával kérkedtek, és ez a „valóság” később ténylegesen valósággá vált, hiszen ma már úgy beszélnek azokról az archívokról, mintha megtörtént volna a múltban, holott egy 50 évvel korábbi hazugság anyagai. Arra gondoltam, jó lenne elmesélni annak a 23 éves fiatalembernek a történetét, aki naivan, hittel tele belép egy szakmába, istenként tiszteli a filmcsinálókat, aki azt gondolja, hogy szentélybe lép be. És aztán történik, ami történik.
Úgy veszem észre, hogy a filmjei nagy részében, de a regényekben is az önéletrajzi elemek dominálnak.
Igen, a családom, a közeli és távoli rokonaim életének az eseményei, és persze az én életem bizonyos fordulatai sokszor szerepelnek nyersanyagként.
Könnyebb, ha az ember „önmagából” dolgozik?
Nem tudom, hogy könnyebb-e, de nekem ez jutott. A Semmelweisnek és a Királyi játék című regényemnek, ami Kempelen Farkasról szól, nem voltak személyes indítékai, de a filmjeim 80 %-ának vannak. Talán azért van ez így, mert olyan családból jöttem, amely mágnesként vonzotta a különöst, egy csomó bolondos, szeretnivaló, habókos figurát, akik olyan kalandokba keveredtek, amelyeket kötelezőnek éreztem elmesélni. Máskülönben pedig szerencsésnek tartom magam, hogy a 20. század második felét egy olyan közép-európai ország polgáraként élhettem át, amely tobzódott az abszurdban. Százezer olyan história történt meg itt az elmúlt 50–60 évben, többek között velem is, amelyek káprázatos muníciót adnak, adtak az alkotáshoz.
Térjünk vissza kicsit a Szamárköhögéshez. Több szimbolikus kép van ebben a vígjátéknak álcázott moziban, de van egy jelenet, ami nekem nagyon tetszett. Annak a bizonyos motorbiciklis vidéki látogatásnak a záróképére gondolok: érkezik egy vonat és megáll a sivár, hólepte rét kellős közepén, majd hirtelen megelevenednek a kukoricaboglyák és több tucat ember indul neki, hogy minél előbb felszálljon a kis, határmenti település kellős közepén megálló vonatra. Hogyan készült ez a jelenet?
Ez a kedvenc jelenetem a filmből, egy Bruegel-festmény a trambulin. Máthé Tibor operatőr kollégámmal láttuk a festményt a múzeumban, és abban maradtunk, hogy ezt a képet valahogy bele kéne „lopni” a filmbe, nos, ez lett belőle. Abszolút szimbolikus és jelképes pillanat, egyetlenegy snitt: a tágas, és főképpen üres táj egyszercsak hirtelen megelevenedik, tele lesz emberekkel, egy vonat átpöfög a távolban, megáll, az emberek felkapaszkodnak rá, és a mozdony már indul is tovább. A Szamárköhögés gyakorlatilag egy lakásban játszódik, és lényegében gyermekszemszögből mesél. De néha megjelenik a gyermeki mesében a történelem. Egy pillanatra nyílik egy ablak, az anya megjelenik a rámában félmeztelenül, azok az emberek pedig, akik egyébként lehet, hogy öt perc múlva meghalnak, felhevülve kezdenek el mutogatni neki egy teherautó tetején. Egy kamaszfiú átrohan az iskolájába, és találkozik a halállal. Kiderül, hogy a világ nem móka és nem kacagás. És akkor jön Bruegel. Szükségünk volt egy nagy festői kompozícióra, egy jelképes látomásra. Hogy a látszólagos komédia mögött sötét, tragikus valóság húzódik, amelyről ez a film csupán néha, rejtjelesen beszél. Mert bár csak bizonyos szemszögből, alulnézetből láttatja a történelmet, a tragédiát, de azért a dráma végig ott lappang. És hogyha – ebben bíztunk – a néző „hazaviszi” magával a filmet és elkezd a látottakon töprengeni, akkor talán a komikum mögött felfedezi majd a szörnyet. Megérzi, hogy abban a festmény ihlette jelenetben apáink nemzedéke menekül el a hazájából, és ez iszonyatos…
A film utáni beszélgetésen említette, hogy „csak” két dolgot kértek, hogy változtasson benne, de végül csupán az egyiket hajtotta végre, a másik, kicsit megváltoztatva ugyan, de maradt. Ezen meglepődött, hogy ilyen „könnyen” át fog menni?
Azt mondta nekem akkoriban az egyik jó barátom: ha rám hallgatsz, akkor tudatosan benne hagysz a filmben egy olyan dolgot, ami majd kiveri a biztosítékot. Valamire rá kell kattanniuk, jobb, ha te vezényled a táncot. Be kell vallanom, hogy „a második magyar forradalom” kifejezés nagyon tudatosan szerepelt az első változatban, biztos voltam benne, hogy belekötnek. Így is történt. Ezt a mondatot végül ki kellett vágnunk, de cserében a cenzúra erre az ominózus mondatra fókuszált, és nem firtatta a többit. Az eredeti Nagy Imre-beszéd szintén problematikussá vált, ezt valahogy nem éreztem veszély-pontnak, bár egy másik barátom csempészte ki a rádió archívumából. Ezt sem engedték. Végül úgy oldottuk meg, hogy egy színész olvasta fel a híres részletet. Ma is azt gondolom, ez egy megengedhető áldozat volt azért, hogy a film átmenjen.
Azt gondoltam volna, hogy akkoriban az is elég nagy „véteknek” tudható be, hogy a Törőcsik Mari által játszott Nagyi, aki, mint kezdetben elhangzik, „hithű kommunista”, a film utolsó perceiben beindítja a rá bízott légoltalmi szirénát, amiről azt mondta korábban az unokájának, hogy csak vészhelyzet esetén szabad beindítani, ha jön „az ellenség”. Ez azért erősen áthallásos filmvégi jelenet. Úgy tűnik, mégsem figyeltek eléggé oda az engedélyezésnél.
És mindezek után megjelennek az igazi archív snittek, a szétlőtt, romos Budapest. Bejártam ezzel a filmmel a fél világot, 26 ország vette meg a Szamárköhögést, több díjat nyertünk vele, és ezt a letargikus, allegorikus befejezést mindenki értette. Csodálkozunk, hogy a cenzúra nem vette volna észre? Visszatérnék a korábbi megjegyzésemre, hogy talán nemcsak arról a bizonyos szelepről van, volt szó, hanem az elvtársaknak bizony bűntudata volt, és szerintem úgy döntöttek, hogy a filmnek ezt az üzenetét figyelmen kívül hagyják. Volt ebben a mozzanatban egy furcsa összekacsintásunk a hatalommal, bár ezt csak utólag rekonstruáltam, negyven év elmúltával.
