A Hajnali láz részben Filmalap-támogatásból készült, viszont nem csupán közérdeklődésre számot tartó közönségfilmként versenyképes, hanem régimódi magyar művészmoziként is, ugyanis mindenekelőtt személyes alkotás.
Svédország, 1945. A huszonéves Miklóst a többi holokauszt-túlélővel együtt ápolják egy kórházban. Tüdőbeteg, orvosa fél évet ad neki, de ő addig is szeretne lehetőleg szerelembe esni. Elküldi ugyanazt a levelet az országban lábadozó összes magyar-zsidó hajadonnak, 117-ig meg sem áll. Néhányan visszaírnak neki, akik közül a még nála is fiatalabb Lilivel értik meg egymást a legjobban. Többi levelezőpartnerét dobja, és igyekszik mihamarabb személyesen is megismerni Lilit.
A film műfaja egyértelműen melodráma és románc, és ekként akár klisésnek is tűnhet, viszont kidolgozottsága okán lerí róla, hogy igaz történeten alapul. Gárdos Péter író-rendező saját szülei megismerkedéséről készített filmet, aminek fő erőssége épp a hitelessége és a részletgazdagsága. Hogy alapjában véve példás románc és melodráma, az sokkal érdekesebb mikrotörténeteket és alig ismert, de sokatmondó történelmi tényeket is elmesélhetővé tesz. A film sokszereplős, tele van szokatlanul autentikus és azonosulásra is alkalmas mellékkarakterekkel, akik mind a maguk módján igyekeznek megbirkózni a holokauszt traumáival. Ezek a karakterek közben a főhősöket is árnyalják: a férfinak és a nőnek egyaránt van egy-egy „sidekickje”, egy haver és egy legjobb barátnő, akik megpróbálják megakadályozni a szerintük túlságosan is álomszerű románcot, de hátráltatja a szerelmeseket egy-egy mentor-figura is: Miklós esetében az orvosa, Lilinél pedig egy jótét (bár Hitler-fan) svéd pártfogó.
És persze a két főhős között sem szokványos románcról van szó. Egy igazi giccsparádé úgy szólna, hogy a szerelmeseket a háború szakítja szét, itt viszont a világégés már a múlté. Azaz nem teljesen. Ez a film nem egy csodával határos szerelem története, azaz nem arról szól, hogy a főhős szerencséjére pont abba a lányba szeret bele, akivel levelezésük során is jól megértették egymást. Inkább arról van szó, hogy mindkét karaktert végtelenül életigenlővé változtatta a holokauszt, így a szerelembe és a jövőbe vetett hitük boronálja össze őket. Így aztán a melodráma (amit a halálos betegség határidő-narratívája működtet) és a románc is integrálódik, mivel a főhős egy füst alatt próbál életben maradni és szerelembe esni.
Ez ráadásul egy olyan holokausztfilm, amiben nincs ábrázolva a holokauszt, viszont közvetve mégis arról, pontosabban az utóhatásairól szól. E tekintetben ez a film a Phoenix ikerdarabja, más kérdés, hogy nem sikerült annyira jól, mint Christian Petzold rendezése. A nyitányban a jelenbeli Izraelben járunk, ahol a női főhős idős változatát az emblematikus izraeli színésznő, Gila Almagor alakítja. A nyitányt rögtön életidegenné és erőltetetté teszi, hogy a szereplő egyenesen a kamerába beszél, ami pedig az alkotó nézőpontját veszi fel (ráadásul a magyar utószinkron sem a legjobb). Gárdos túlságosan igyekszik magába a filmbe is beleszőni a keletkezése körülményeit, pedig ez a sztori beszél önmagáért is. És az sem derül ki, hogyan került Lili végül Izraelbe.
A jelenbeli idősík ráadásul nem csak keret, többször is visszatér a film során, de funkciója sosincs, csak kizökkent és legfeljebb fantáziátlan eszköz a múltbeli történetszál tovább szövésére. Gárdos egyébként elmondta egy interjúban, hogy ezekhez a jelenetekhez a koproducerek ragaszkodtak, ugyanis a rendezőnek külföldre kellett mennie a büdzsé hiányzó részéért. Ha nem is kisebbíti, ez legalább megmagyarázza ezt a gyenge pontot. A múltbeli szállal pedig az a fő probléma, hogy úgy mesélik, mint egy levélregényt, azaz sok és filmszerűtlen, hangalámondásos narrációval. Gárdos regényt is írt a történetből, bár ezúttal legalább nem a szokásos könyvadaptációval állunk szemben, mivel könnyű elhinni, hogy a direktor filmként álmodta meg a projektet és csak a magyarországi filmfinanszírozás pár szűk esztendeje miatt debütált prózában.
Lerí, hogy Gárdos régi motoros: filmje akkor is ugyanígy nézne ki, ha évtizedekkel korábban készül, így aztán néhány eszköze ma már elavultnak számít, például a tolakodóan síró vonósok a filmzenében. A színészi alakítások sem éppen minimalisták, de a szereplőgárda kétségkívül tehetséges és a válogatásban sincs hiba. Schruff Milán kellően rokonszenves arc a holokauszt borzalmait ignoráló, romantikus hősszerelmes figurájához, Piti Emőke és a legjobb barátnőjét játszó Petrik Andrea hálás szerepeket kaptak repertoárjuk megmutatására, Scherer Péter pedig stílszerűen egy már-már komikus karaktert alakít egy gyakorlatias rabbi személyében. A fekete-fehér múltbeli cselekményszálban a régi archív híradókat idéző stílus csak fokozza a látottak hitelességét, a konvencionális képi világnak tehát előnyei is vannak. A Hajnali láz végsősoron inkább régisulis magyar szerzői moziként működik, semmint újgenerációs közönségfilmként, de ez előnyére válik.
