Brady Corbet nagyívű bevándorlótörténetként prezentált történelmi tablófilmje számos ideológiai és morális kérdést vet fel a holokauszt emlékezete kapcsán, a The Brutalist mégsem kínál többet a kollektív trauma egyoldalú felidézésénél.
A cselekmény első fele egy fiktív magyar építész, Tóth László (Adrien Brody) kálváriáját mutatja be, ahogy Amerikába kivándorolva próbál új életet kezdeni a II. világháború borzalmait követően. A családját, betegeskedő feleségét és unokahúgát hátrahagyó zsidó férfit először rokona, Attila (Alessandro Nivola) fogadja be, aki már teljesen asszimilálódott az új világ kulturális közegéhez és bútorkereskedőként, saját üzletét vezetve igyekszik nem egyszerűen boldogulni, hanem sikeressé válni. A dörzsölt üzletemberhez képest ugyanakkor László ragaszkodik a gyökereihez, folyamatosan emlékezteti a körülötte lévőket származására – például számos alkalommal magyarul szólal meg –, ráadásul korábbi művészi elképzeléseit sem akarja feladni, így komoly nehézségekbe ütközik a beilleszkedés során.
A László által tervezett, szokatlannak ható, modern Bauhaus stílusú berendezési tárgyak ellenszenvet váltanak ki a hagyományos formákat kereső megrendelőkből, Attila keresztény amerikai felesége, Audrey (Emma Laird) pedig hamar el is éri, hogy férje útjára engedje segítségre szoruló honfitársát. A férfi tehát sorstársaihoz hasonlóan az idegeneket gyakran érintő atrocitásokkal, különböző félelmekkel és a kiközösítéssel kénytelen megbirkózni. Olyan általános témák és konfliktustípusok kerülnek előtérbe, mint a bevándorlók tapasztalataival foglalkozó legtöbb klasszikusban, többek között az Amerika, Amerika, a Kivándorlók (Utvandrarna) és az Új haza (Nybyggarna), vagy a Volt egyszer egy Amerika epikus történeteiben. A The Brutalist az ezekben látottakat – a vallási és a faji megkülönböztetés, a függőségek és a szenvedélybetegségek kialakulásának megalapozó nyomor, illetve a kizsákmányolás motívumait – sorjázza.
A film második része ugyanakkor nemcsak a főhős életébe hoz komoly változást, hanem a történet alakulását is új perspektívába helyezi. Miután Lászlót felkarolja egy befolyásos amerikai aranypolgár, Harrison Lee Van Buren (Guy Pearce) és megbízza egy monumentális szabadidőközpont megtervezésével, a férfi egyre inkább munkája megszállottjává válik. Pedig az újdonsült ismerős nemcsak általános jólétet kínál a korábban nélkülöző férfi számára, hanem kapcsolatait felhasználva még az építész időközben tolószékbe kényszerült feleségét, Erzsébetet (Felicity Jones) és az új világ mélyen amorális elitje ellen szándékos némasággal lázadó unokahúgát, Zsófiát (Raffey Cassidy) is átutaztatja Európából, hogy a család biztonságban egyesülhessen újra. Van Buren öntelt self-made man karakterén keresztül azonban az általa megtestesített amerikai álom ideológiakritikája fogalmazódik meg.
Ezt elsősorban a megrendelésére készülő épület képviseli, ami egyszerre templom, uszoda, könyvtár és közösségi tér, ezáltal a vallás, a test és a kultúra, valamint a kapcsolatok ápolására úgyszintén alkalmas létesítmény. László víziójában ugyanakkor ezek a teljes életmódot meghatározni képes funkciók a bűntudatkeltés eszközeiként nyilvánulnak meg. Hiszen a kortárs közegből visszatekintő epilógus utólagos értelmezési kerete alapján a történtek a holokauszt borzalmainak állítanak emléket. A nyitójelenet szubjektív hosszúbeállításokkal érzékeltetett bolyongása a szűkös hajóbelsők klausztrofób labirintusában a bevándorlók megrázkódtatásai helyett a koncentrációs táborokban tapasztaltakat tükrözi, a László által tervezett brutalista épület pedig a meggyilkolt európai zsidók berlini emlékművének filmbeli megfelelőjévé válik, nagy belmagasságú termei, monumentális betonfalai és fenyegető aurájú folyosói a gázkamrák nyomasztó közegét idézik, a hatalommal szemben eltörpülő ember tehetetlenségét hangsúlyozzák.
Így a háborús menekültek megérkezésekor fejjel lefelé megpillantott szabadságszobor képe csak egy újabb önmagából kifordult világot vetít előre, amiben a feddhetetlen milliomos a kiszolgáltatott idegeneken élheti ki elfojtásait és szodomisztikus perverzióit. Brady Corbet ugyanis korábbi filmjeihez – a nagy birodalmak I. világháborút követő bukásának következményeit bemutató Egy vezér gyermekkorához és az iskolai lövöldözések traumái után népszerűvé váló popsztárról szóló Vox Luxhoz – hasonlóan ismét egy kollektív tragédia által meghatározott személyes perspektíván keresztül szembesíti a fennálló társadalmat saját képmutatásával. A The Brutalist építész főhősének művészi tevékenysége tehát könnyen párhuzamba állítható a Mephisto, A napfény íze vagy az Andrej Rubljov és a Nosztalgia emlékezetpolitikai felvetéseivel, szereplőik vallási hátterű megszállottságával és hatalommal szembeni megpróbáltatásaival.
Tóth László ugyanakkor nem kényszerül morális kompromisszumokra célja érdekében. A magát áldozatszerepbe helyező bevándorló megpróbálja más „idegenséget” megtestesítő társadalmi rétegekre vonatkoztatni általánosítani kívánt tapasztalatait egy-egy költői beszélgetés alkalmával, a film elnyomókat és elnyomottakat egyértelműen szembeállító motívumai mégis leegyszerűsítő kinyilatkoztatásokként hatnak. A romlott erkölcsű amerikai pénzember és a nepotizmus előnyeit élvező, nárcisztikus fia olyan ellentétpárt képviselnek a művészi ambíciókkal rendelkező, tehetséges holokauszttúlélő és erős igazságérzettel rendelkező, az őt ért szenvedések következményeként testileg nagyrészt lebénult nejével szemben, ami László drogfüggősége ellenére sem teszi megkérdőjelezhetővé utóbbiak erkölcsi felsőbbrendűségét. A The Brutalist utolsó jelenete ráadásul egy tényleges kitüntetés átadásával is nyomatékosítja László ideológiai álláspontját, így rajta keresztül a film metaforikusan még saját művészi eredményeit is megjutalmazza. A nagymértékű önigazolás tükrében azonban éppen az érzékeltetni kívánt traumák hatnak szentimentálisan súlytalannak.
