A Better Call Saul a kapzsiságba fojtott amerikai álom keserédes tragédiáját regéli el Saul Goodman felemelkedésének és bukásának történetén keresztül. A nagysikerű Totál szívás spin-off szériája nemcsak rétegzett karakterdráma, hanem feszült gengsztereposz is egyben.
Legújabb filmjében Ron Howard demokrata nézeteit meghazudtolva igyekszik szobrot állítani a „redneck-büszkeségnek”, miközben konvencionális sikersztorija épp a leszakadó amerikai vidék társadalmi hierarchia alján elfoglalt pozíciójának konzerválása mellett tesz hitet.
Egy bűnöző története egyszerre lehet visszataszító és ellenállhatatlan, de még köztük is kevés olyan karakter van, aki annyira megosztaná közönségét, mint Tony Montana.
Jocelyn DeBoer és Dawn Luebbe nem akármilyen filmje a szélsőségességig erőltetett felebaráti és jószomszédi szeretet mögött láthatatlanul forrongó versengés és egyetemes emberi irigység abszurd és felkavaróan szatirikus kritikája.
Sean Bakernek megint összejött a bravúr: a Tangerineután a Floridai álommal is olyan mámorító csodát rendezett, hogy csak a moziból kitámolyogva fogjuk fel, milyen nyomasztó mesét mondott nekünk.
Őszintén megmondom, mielőtt megnéztem volna a filmet, eldöntöttem, hogy bármilyen is legyen, nem fogom a McDonald’s alapítójáról szóló filmet a mekis kajához hasonlítani. Sajnos ezt a szándékomat hamar fel kellett adnom: Az alapító épp annyira tápláló, gyorsan és könnyen fogyasztható, mint a néhánylejes tömeggyártású hamburgerek, és pont ahogy a legnagyobb gyorsétterem-lánc ételeivel szokott lenni, van akinek ízlik, van akinek nem.
Egy kapitalista világban, ahol a kínálatnak kell magának keresletet találnia, minden azon múlik, hogyan tudjuk eladni magunkat. A Joy legalább annyira rendezői önvallomás, mint amennyire egy női önmegvalósítás-történet – egyvalami viszont nem: jó film.
