A tajvani amerikaiak identitáserősítőjének szánt Tigertail a farkától a fejéig bűzlik a középszerűségtől.
Már hosszú évek óta lehetünk tanúi annak a folyamatnak, amint Hollywood egyre szorosabbra fonja sorsát Kínával. Az ázsiai ország mára már jóval több vetítőteremmel (kb. 60000) rendelkezik, mint az Amerikai Egyesült Államok (kb. 40000), így számos álomgyári produkció ott válik igazán nyereségessé. A producerek tehát alaposan figyelembe veszik a kínai piac lehetőségeit, igényeit, így számos koprodukcióra, öncenzúrára, miegymásra kerül sor. Ehhez a tényhez már hozzászoktunk, viszont az utóbbi években arthouse darabokkal is gyarapodott a kínai-amerikai vonal, gondoljunk csak A búcsúra (The Farewell), ami (alacsony költségvetéséhez képest is) nagyot hasalt a kínai mozikban (akárcsak a 2018-as Kőgazdag ázsiaiak / Crazy Rich Asians), ahol inkább arra az alig félszáz hollywoodi szuperprodukcióra van igény, amit az államhatalom közönség elé enged. A búcsú tehát egyelőre arról tanúskodik, hogy az Amerikai Egyesült Államok kínai diaszpórájának nézőpontjából elmesélt sztorik maximum az USA-ban találnak érdeklődő szempárokra – úgyhogy ilyen filmektől nem lesz box office-robbantás a Csendes-óceánon túl.
A korszellemhez most markánsan hozzátartozó interkulturális érzékenyítést (lásd a dél-koreai Élősködők Oscar-sikerét, A búcsú körüli „Oscar-buzz”-t, az idegen nyelvű film kategória átnevezését nemzetközi filmmé), illetve az USA-ban élő kisebbségek identitáserősítő narratíváit (oscarsowhite-mozgalom hatása) egyelőre továbbra is inkább off-hollywoodi berkekben lehet relatív sikerre vinni: például a Netflixen, főleg ha olyan alig kétmilliós közösségről van szó, mint a kínai/tajvani-amerikaiak. A Netflix az utóbbi időben amúgy is rátaposott a multikulti-pedálra, így nem csoda, hogy náluk landolt a háromnyelvű (mandarinul, tajvaniul és angolul beszélő) Tigertail, amely a jól ismert bevándorlótörténetek kliséit sorolja fel: kezdődik az anyaország kilátástalanságának és a főhős traumatikus gyerekkornak a bemutatásával, amelyet egy jobb élet reményében maga mögött hagy, viszont az idealisztikus remények, amelyeket Amerikához, avagy az „ígéret földjéhez” fűzött, hamar szertefoszlanak, végül számos áldozattal, lemondással és kemény munkával, igazi self-made manként teremt magának, illetve családjának egzisztenciát.
Az 1940-es évének végén az alig tíz éves Pin Juinak bujkálnia kell nagyanyja szekrényében, amikor katonák kezdik róni az utcákat a helybélieket zaklatva. Az erőszakos kínaiasítás szellemében próbálják mindenféle ürüggyel próbálják megfélemlíteni őket. Anyja alulfizetett gyári munkát végez a nagyvárosban, így nem tudja őt is ellátni. Még kisfiúként ismerkedik meg Yuannal, egy tehetősebb család lányával, akivel évekkel később újra találkozik. Szerelembe esnek, de kapcsolatuknak nincs sok jövője a köztük levő társadalmi státuszkülönbség miatt. Pin Jui ráadásul szégyelli, hogy immáron ő is gyári melósként, nincstelenül, saját lakás nélkül tengeti mindennapjait. Boldogulásának egyetlen lehetősége az, ha lemond a nagy szerelemről és elveszi főnöke lányát. Az após hajlandó kifizetni egy Amerikáig szóló repülőjegyet, hogy majd ott kovácsoljanak maguknak élhetőbb sorsot. Új otthonuk egy lepukkant negyed nyirkos, mocskos bérlakása, a napi 12 órányi melózás és a szocializálódás hiánya egy monotonitással, társas magánnyal és frusztrációkkal telített rutinba szorítja őket. A felszabadult szellemű, játékos és életörömmel teli Pin Juiból megkeseredett öregember válik, aki görcsösségével, bezárkózódásával elidegenítette magát lányától, boldogtalanságba keserítette feleségét, illetve ő maga is kimaradt az élet apróbb és nagyobb örömeiből.
A film az apa és lánya közötti személyes, generációs és kulturális konfliktusra koncentrál, amelynek feloldásához a párosnak identitásuk gyökeréig kell visszanyúlniuk: Pin Jui életének elmesélésével, elfojtott érzelmei felszínre hozásával tud gyerekéhez kapcsolódni. Beavatja őt abba a sorsba, amelyet mindaddig csak a néző láthatott a két idősíkot és teret (múlt és jelen, Tajvan és Amerikai Egyesült Államok) variáló elbeszélésben. A felszínre hozott és megosztott múlt Pin Juit felszabadítja, lányának pedig önelfogadást, valahová tartozást, identitást nyújt.
Alan Yang első szerőzi munkája ez, aki az elmúlt években olyan nagy sikerű vígjáték-sorozatok alkotója és/vagy írója volt, mint a Masters of None és a Parks and Recreation. Az áttérés viszont egy komoly hangvételű „így jöttem”-filmre sajnos nem igazán működik: forgatókönyvének első változata 250 oldalasra kerekedett, a filmhez is jóval több lefilmezett matériája lett a kelleténél. A húzások és vágások pedig egy zavaróan generikus, másfél órás csonk-halmazt eredményeztek, elmélyítetlen, jellemvázlatok szintjén megragadt karakterekkel, akikkel nehéz azonosulni.
Ebben persze egyéb rendezői döntések is közrejátszanak: amellett, hogy Yang szirupos, vonósok által húzott zenével vadássza az érzelmeinket, a filmnyelvet egy elsőéves filmszakos diák szintjén használja. A beállítás-ellenbeállítás dinamikája és természetessége is nehezen megy: az egyik képen X színész felmondja a mondandóját, majd tizedmásodperc hatásszünet után rávágják az ansnittet, amelyen Y színész is vár néhány tizedmásodpercet, mielőtt válaszolna. Számos ehhez hasonló mesterkélt (és persze kizökkentő) momentumba lehet ütközni a filmben, a múltat bemutató részek 16mm-es, giccsessé átszínezett felvételeinek ellenpontozása a komor jelen nyers, digitális felvételeivel sem túl forradalmi koncepció.
A Tigertail tehát egy másodpercre sem üt meg egyetlen eredetiséget, egyéniséget, formaérzékenységet sugalló hangot sem. Egy lesz a számos művészkedős, midcult, alacsony költésvetésű tételek közül a Netflix bazárjában, amelyről a (fentebb már emlegetett) zeitgeist elvei szerint sok rosszat nem illik írni, ezért is szerepel jelenleg igen fényes pontszámokkal a kritika-aggregátor oldalakon. Ha valaki a tajvani-amerikai filmesek asszimilációs/identitásszorongásos sztorijaira kíváncsi, nézegesse inkább Ang Lee filmjeit (pl. Lökő kezek / Pushing Hands, 1991) vagy a Mi lett a kislányaimmal? /Red Doors (2005) címűt.
