Egy bűnöző története egyszerre lehet visszataszító és ellenállhatatlan, de még köztük is kevés olyan karakter van, aki annyira megosztaná közönségét, mint Tony Montana.
A gengszterfilm-kánon a realista portréktól az exploitation-filmekig széles spektrumot ölel fel. Ennek a műfaji skálának valahol a közepén helyezkedik el a Sebhelyesarcú története. A nincstelen, edukálatlan bevándorlóból lett gengszterkirály és az amerikai álom sötét beteljesülése az egyik legősibb gengsztertoposz, amit az 1932-es film segített beépíteni Amerika kulturális kánonjába. Az igazi hatást azonban csak ötven évvel később, Brian De Palma sokat vitatott eposzával sikerült elérnie. Ez a két film, bár első ránézésre nem is lehetne különbözőbb, mégis egyaránt hiteles képet festenek koruk szervezett bűnözéséről. Rajtuk keresztül pedig betekintést nyerhetünk a Hollywoodot működtető értékek mélyére is.
Az originál gengszter
Howard Hughes, a legendás filmmogul, aviátor és karizmatikus üzletember nélkül sosem született volna meg Tony Montana (akkor még Tony Camonte) legendás alakja és a gengszterfilmek sem úgy néznének ki, ahogy ma ismerjük őket. Ő vásárolta meg ugyanis Armitage Trail kevéssé ismert ponyvájának jogait, amiből végül 1932-ben Howard Hawks nagysikerű és sokat vitatott A sebhelyes arcú című klasszikusa született. A történet a húszas évek leghírhedtebb bűnözője, az eredeti amerikai gengszter, Al Capone munkásságából táplálkozik közvetetten. Egy chicagói olasz bevándorló minden szabályt és etikát felrúgva végigsöpör az alvilágon, egyenesen a csúcsra és onnan – elkerülhetetlen módon – a saját vesztébe. A mára untig ismert történet mögött a gengszterfilmek egyik legfőbb prototípusa áll.
Hughes és Hawks filmje közvetlen elődeihez képest (mint a Kis Cézár / Little Caesar, vagy A közellenség / Public Enemy), sokkal realistább és naturalisztikusabb megközelítést választott a bűnözés ábrázolására. Több leszámolás, rajtaütés és lövöldözés jelenik meg a filmben, mint bármely bűnügyi filmben előtte, ráadásul ezek nagyrésze valódi bűnesetek (mint a hírhedt Valentin-napi mészárlás) rekreációi. Bár ma ezt már nehezen lehet átérezni, akkoriban teljesen újdonságnak számított ilyen direkt módon ábrázolni az erőszakot, különösen aktuális problémákat feszegetve. Éppen ezért természetesen a cenzúra sem kedvezett neki. Azzal vádolták, hogy nem ítélkezik elég egyértelműen főhőse cselekedetei felett, így több jelenetet kivágattak belőle, egy alcímet kényszerítettek rá (The Shame of a Nation – kb. A nemzet szégyene) és a film kezdetét megtoldották egy propaganda-szagú anti-bűnözés üzenettel. Amellett, hogy Hollywood egyik legtöbbet cenzúrázott filmjeként tartják számon, az eredeti Sebhelyes arcú új irányzatot indított el a filmkészítésben. A szervezett bűnözés romantikát nélkülöző, hitelesebb ábrázolása segített kiépíteni a modern maffiafilmek műfaji alapjait.
Például olyan filmek számára, mint Brian De Palma és Oliver Stone kultuszfilmje, az 1983-as Sebhelyesarcú (ezúttal egybeírva). A sors fintora, hogy a remake fogadtatása kísértetiesen megegyezik az eredeti ellen felhozott vádakkal. Hollywood úgy tűnik, ötven év után sem volt kellően felkészülve rá, hogy arcába vágják saját életstílusát. A szesztilalom és az olasz maffia megalakulásának időszakát a De Palma filmjében a '80-as évek kubai kokainkartelljei váltják le, Chicago sötét, füstös utcáit pedig a fényárban úszó, de éppoly mocskos Miami alvilága. Ebben a közegben értelmezte újra Ben Hecht és Hawks történetét a forgatókönyvet jegyző Oliver Stone, aki az eredeti film szellemiségét ha másban nem is, legalább az erőszak ábrázolásának hitelességében igyekezte megőrizni. Ekkoriban a Keresztapa-filmek által meghatározott gengszter-műfaj kereteiből éppen úgy lógott ki De Palma filmje, mint ötven évvel ezelőtt Hawksék alkotása.
Akár csak az eredetit, De Palma Sebhelyesarcúját is kora egyik legerőszakosabb filmjének tartották, esetében azonban nem csupán a maffia-leszámolások és véres tűzharcok hívták ki a cenzorok ellenszenvét. Főszereplőjének mértéktelenül hedonista életstílusa miatt, csordultig telve kokainnal és több káromkodással, mint azelőtt bármelyik hollywoodi filmben, a Sebhelyesarcú úgy tűnt, közelebb áll az exploitation-filmek öncélú szélsőségességéhez, mint bármihez, amit az amerikai stúdiórendszer ezidáig forgalmazott. A látszólagos felszínesség itt azonban mélyebb gondolatiságot rejt.
Az amerikai (rém)álom
Amerika egyik legősibb és legtöbbeket vonzó eszméje az amerikai álom, miszerint a szabadok földjén minden embernek, társadalmi helyzettől vagy etnikai hovatartozástól függetlenül lehetősége van sikeressé válni. Tony útja mindkét filmben ezt a szellemiséget követi. Az egyik első szerepeként Paul Muni által legendásan megformázott Tony Calmonte a Sebhelyes arcú kezdetén egy pitiáner bűnöző, aki éppen akkor számolt le főnökének egy riválisával, ezzel elindítva karrierjét a siker felé. Szegényes körülmények közt tengődő édesanyja és húga, bármilyen keményen dolgoznak is érte, nem válthatják be az amerikai álom ígéretét. Számukra az eszme megvalósíthatatlan illúzió marad. Tony azonban bebizonyítja, hogy egy út mégis vezet a meggazdagodás felé, és gépfegyverrel a kézben, könyörtelenül behajt minden amerikai ígéretet. A történet pedig ott válik igazán érdekessé, hogy sikeresen meg is szerzi, amit akar.
Tony kíméletlen erőszakkal, szinte állatias zabolázatlanságával és megállíthatatlan ambíciójával megszerzi a maffia feletti irányítást, leszámol ellenfeleivel és övé lesz a hőn áhított nő is, akivel együtt csodálhatják hatalmas chicagói lakásának ablakából a szimbolikus erejű „The World is Yours” feliratú neoncégért. Bár úgy tűnik, Tony megérkezett a csúcsra, a sikert mégsem tudja kiélvezni, vérszomjas lendülete azonnal le is veti a túloldalon. Az amerikai álom valóra vált, de a mélyén csakis a fekete üresség tátong.
Ezt az eszmeiséget viszi tovább és teszi aktuálissá a '80-as évek közönsége számára De Palma és Stone filmje. A közeg és a korszak megváltoztatása mellett a legfontosabb újítás a karakterekben történt. De Palmáék az eredeti film sablonos, egyszerű gengszter-karaktereit valódi hús-vér személyiségekké bővítették. Nem annyira bűnözőkről szól a film, sokkal inkább, ahogy Roger Ebert fogalmazott: „emberekről, akik történetesen bűnözők”. Ezek a következetesen kigondolt és saját motivációkkal, vágyakkal és múlttal rendelkező személyiségek segítenek közelebb hozni a cselekményt a valósághoz és megteremtik azt a közeget, amiben egy olyan excentrikus figura, mint Tony Montana létezhet.
Calmontéval ellentétben ezt a Tonyt a kezdetektől kísérhetjük végig. A film elején mindössze egy nagyszájú, nincstelen kubai menekült óriási önbizalommal és remekül idézhető dumákkal, a közel háromórás menetidő alatt fokozatosan válik azzá az állatias gengszterré, aki Calmonte már az eredeti film elejétől. Al Pacino karrierje egyik legikonikusabb alakításában egy elképesztően élvezetes szörnyeteget hozott létre. Montana megrendíthetetlen ambícióját – hogy a kommunista elnyomás után a szabadság hazájában végre megszerezze ami neki jár – nem lehet csodálat nélkül nézni. Követjük, ahogy egyre nagyobb befolyásra tesz szert, éhsége pedig egyre csak növekszik. Bár Hawks filmjében is érezhető volt a macbethi párhuzam, ebben a változatban valódi betekintést kapunk az ember pszichéjébe, akinek hatalomvágya nem csak önmagát, de mindenkit elpusztított, aki körülvette. Ennek az elementáris erejű személyiségnek lassú, de biztos pusztulását figyelve még élesebben rajzolódik ki az amerikai álom sötét oldala.
Egy alapvető amerikai ideál ilyen módú kiforgatása és a bűnnel és erőszakkal való azonosítása egyfajta Hollywood-kritikaként is felfogható. Az álomgyár fényűző életmódjának és képmutatásának tartott görbe tükör pedig valószínűleg mindkét változatnak (nem is annyira) burkolt célja lehetett. A Tony Montana által üldözött vágyak – a gyors autók, fényűző villák, befolyásos barátok – mind Hollywood klasszikus értékei, a „tökéletes élet” hozzávalói. A Sebhelyesarcú könyörtelenül rántja le a leplet az álomgyár illúzióiról és tolja Hollywood képébe az általa propagált életforma valódi arcát. Ez a fajta őszinteség témájával és nézőivel szemben, kiegészülve Tony Montana személyiségével lehetett a legfőbb oka, hogy De Palma filmje valódi szubkulturális forradalmat indított el a 90-es és 2000-es években.
Hatások és kultusz
Sokan úgy tartják, hogy egy jó filmből remake-et készíteni teljesen értelmetlen, pontosabban, nem érdemes felújítani azt, ami önmagában is megállja a helyét. A Sebhelyesarcú remek ellenpéldája ennek a kijelentésnek. Ha az új változat képes kibővíteni az eredeti jelentéstartományát, és új kontextusba helyezni azt, amit előde sikeresen megfogalmazott, akkor beszélhetünk valóban érdemes feldolgozásról. Az 1932-es film egy valódi klasszikus volt, ami formabontó módon és hitelesebben ábrázolt egy aktuális társadalmi problémát, mint előtte bármilyen film, ráadásul úgy, hogy újító formanyelvével műfajának egyik alapelemévé vált. A Sebhelyes arcú vizuális stílusa, a fény-árnyék játékok, a dinamikus kamerakezelés és a korához képest meglepően gyors vágások, a modern gengszterfilmektől a képregényeken át a film-noir-ig széles kulturális hatásokat tudhat magáénak.
De Palma filmjének valódi zsenialitása azonban az, hogy nem az elődje által lefektetett alapokra épített. Saját, egyedülálló stílust és közeget teremtett, és kulturális szempontból ha lehet még jelentősebbé tudott válni, mint az alapmű. Igaz, egy kicsit más megközelítésből. De Palma atmoszférája, a napfényes Miami rikítóan élénk színekkel, extravagáns díszletekkel, és pulzáló szintetizátorzenével kontrasztot teremtve még hatásosabban érzékelteti a stílusos és karizmatikus karaktereiből párolgó morális rothadás bűzét, mint az eredeti filmet jellemző sötét tónusok. Ez a kívülről vonzó, a felszín alatt megromlott világkép az amerikai álom illúziója és a bűnözés allegóriájaként jelenik meg Stone és De Palma víziójában. Legtöbb nézője figyelmét azonban elkerülte ez az értelmezés és a Sebhelyesarcú megjelenésekor nagyrészt üres, erőszakos B-moziként lett elkönyvelve.
Ma mégis kultuszfilmként emlegetjük, Pacino karaktere pedig a filmtörténet egyik legikonikusabb figurájává nőtte ki magát, a '90-es években ugyanis elkezdett hozzá kapcsolódni egy teljesen új közeg. Az urbánus afroamerikai és latino közösségekben Tony Montana valódi ikonná vált. Egy ember, aki a nyomorból puszta hozzáállással és ambícióval egészen a csúcsra tört: inspirálóbb történet volt számukra és könnyebben tudtak vele azonosulni, mint bármivel, amit a hollywoodi gépezet addig kitermelt. Ennek hatására a Tony Montana-kultusz szétválaszthatatlanul összeforrt a hip-hop kultúrával, a karakter mérhetetlenül hedonisztikus és önpusztító életformája pedig (amit pedig alkotói elrettentő példának szántak) sokak számára idealizált példaképpé vált. A Sebhelyesarcú végzete, úgy tűnik, a félreértés.
Mindkét film egyedülálló módot talált kiválasztott közegének bemutatására, filmtörténeti és kulturális szempontból pedig egyaránt fontos mérföldkövei a kánonnak. A realizmus, mellyel koruk bűnügyi helyzetét ábrázolták, egyedülálló mindkét film esetében és bár stiláris szempontból nem is lehetnének különbözőbbek, éppen ez teszi tökéletes remake-ké az 1983-as változatot. Az eredeti legfontosabb sarokköveit megtartotta, de nem ragaszkodott hozzájuk túlságosan és saját üzeneteivel ruházta fel azt, úgy, hogy közben még mélyebbre tudott ásni az általa ábrázolt alvilág fertőjében. Ez pedig valódi érdem, még akkor is, ha nem éppen a legépítőbb indokok miatt vált kulturális referenciaponttá.
