Az Aranypolgárral, a Casablancával, az Elfújta a széllel együtt a legnagyobb amerikai filmek közé szokás sorolni: szinte nincs is olyan lajstrom – legyen az mezei rajongóé vagy tekintélyes szaklapé –, melynek ne állna az élén. A populáris kultúrára gyakorolt hatása gyakorlatilag felbecsülhetetlen. Újra sztárt csinált az elkallódott Marlon Brandóból. Helyreállította a gengszterfilm presztízsét, mindezt nem is „igazi” gengszterfilmként. És ami a legfontosabb: megnyitotta Új-Hollywood kapuit.

A Keresztapával Francis Ford Coppola a mozi-fenegyerekek nemzedékének (Lucas, Spielberg, Scorsese, De Palma, Schrader, Milius) első igazi sikerprodukcióját alkotta meg, ezzel hozzájárulva Hollywood új klasszicizálódásához. E generáció tagjai akkor – az ötvenes években – kezdtek moziba járni, szocializálódni, amikor a közönség rohamosan megfiatalodott: ismerték a régi álomgyári tendenciákat, és azt is tudták, mit kell tenni annak érdekében, hogy a publikum visszacsábuljon a konzervatív felépítésű műfajfilmekre – gondolkodásmódjuk különösen trendérzékeny és profitorientált volt. Midőn a Hollywoodi Reneszánsz retrográd szellemiségű, az európai művészfilm és a revizionizmus köldökzsinórján függő csúcsproduktumai sorra elhasaltak a jegypénztáraknál, egyértelművé vált, hogy az álomgyár megreformálására tett kísérleteket egy másik úton kell folytatni. Ekkor léptek színre a mozi-fenegyerekek; jó időben voltak, jó helyen. Történelmet írtak, régi műfajokba leheltek új életet, forradalmasították a moziforgalmazást, megágyaztak a mai blocbusterek úttörőinek tekinthető „megafilmeknek” – azonban az utókor hajlamos megfeledkezni arról, hogy a magvakat még a „tévérendezők” (Arthur Penn, Sidney Lumet, Sam Peckinpah, Robert Altman, John Frankenheimer) és a „köztes nemzedék” (Peter Bogdanovich, Dennis Hopper, Bob Rafelson, Monte Hellman) képviselői vetették el, sőt: az igazi forradalmat ők csinálták.

Régen jómagam is úgy gondoltam, hogy A Keresztapa a világ legjobb filmje, mára azonban csak egy remek amerikai klasszikusnak tartom, de nem említeném egy lapon legnagyobb moziélményeimmel. Mindazonáltal lehetetlen nem méltányolni azt a különleges profizmust és mesteremberi alaposságot, mely az opusz egészén érződik. Már a film kevert műfajúsága is ezt támasztja alá: Coppola egymásba oldja a különböző zsánertípusokat, hogy több nézőréteg is megtalálhassa a maga számítását. Nézetem szerint ugyanis A Keresztapa nem virtigli gengszterfilm. Sokkal inkább úgy látom, hogy hídszerepet tölt be két műfaji hagyomány – a családregény és a gengszterfilm – között. Az előbbi egy 19. századi prózai műfaj az irodalomban, melyet a hollywoodi mozi viszonylag korán adaptált (Hová lettél, drága völgyünk?, Az Ambersonok tündöklése és bukása, Édentől keletre, Óriás stb.), az utóbbi pedig a harmincas-negyvenes évek legendás bűnügyi zsánere. Mindkét összetevő szinte egyenlő mértékben van jelen, ahogy a film is egy olyan konzervatív világot mutat be, ahol család és üzlet, magánélet és hivatás oszthatatlan egységet alkot. „Aki nem tölt elég időt a családjával, az nem is igazi férfi.” – mondja Don Vito Corleone (Marlon Brando), akit sosem az önérdek, hanem az utódokról való gondoskodás kötelessége mozgat. Éppen azért tudja konzerválni a pozícióját, mert egyfajta nemes indíték vezérli alvilági tevékenysége során. (A trilógia későbbi részei abba engednek betekintést, hogy fia, az Al Pacino által játszott Michael hogyan fordít hátat ennek az örökségnek, és válik mániákus hatalombitorlóvá).

Az eddigiek összegzéseként tehát azt mondhatjuk, hogy A Keresztapa a klasszikus dráma és a bűnügyi film tökéletes kombinációja. Mégsem minősül szabályos gengszterfilmnek – és nemcsak azért, mert nem pusztán egyetlen hivatásos bűnelkövető „karrierjét”, hanem egy család sorsát követhetjük nyomon, hanem azért is, mert a gengszterfilmben a főhős általában alacsony sorból küzdi fel magát egy viszonylag komoly életnívó szintjére, itt viszont eleve felsőbb körökből jön, és csak átveszi a családi vállalkozást; a gengszterfilmben ellenszegül a társadalom erőinek, itt azonban ő maga is integráns része a társadalomnak; a gengszterfilm végén a főhős elbukik, itt épp ellenkezőleg: megszilárdítja a maffián belüli helyzetét. (Ha a befejező, harmadik filmre gondolunk, annak a fináléját már tekinthetjük bukásnak, ám az sem a törvény előtti felelősségre vonást vagy a fizikai megsemmisülést hozza el, hanem inkább egyfajta morális kudarcot.) Mario Puzo és Coppola érdeme, hogy a közelítésmódjuk nagyszerűen rímel a műfaji szabadosságra. A Keresztapa ugyanis annyiban is határsértő, hogy nem a szervezett bűnözés morális nézőpontú bemutatását célozza: a történet középpontjában nem a különféle erkölcsi pólusok küzdelme áll, inkább az, hogy egy bizonyos bűnözőcsoport miként reagál a történelem viharaira. A Keresztapa elsősorban nem egy konfliktussal, hanem egy életszférával ismerteti meg a nézőt, ennek folytán a szereplők sem feketék vagy fehérek, hanem nagyon is rétegzett konstrukciók. A nézőt vonzzák vagy taszítják aszerint, hogy épp mit lépnek annak érdekében, hogy ebben az életszférában megőrizzék a potenciáljukat.

Erre a legjobb példa talán az öreg Don Corleone alakja, aki kemény és befolyásos bűnöző, de a filozófiája mégis humánus. A szicíliai bevándorlók első generációjához tartozik – voltaképpen az égető szükség térítette a bűn útjára, de még ebben a világban sem hagyta el embersége. Személyisége e kettősség miatt még méltóságteljes is. Sőt lehetne akár középkori várúr vagy 18. századi nagybirtokos: időtlen és szoborszerű figura, aki messze elemelkedik a hétköznapok kisszerű valóságától. És közben végig körülveszi a hatalom áradó érzete, mely delejezően hat a nézőre. Nagy gonddal megrajzolt archetípus ő – ahogy maga a film is a kollektív emlékezetben rögzült ősképekre, a folklórból és a mítoszokból ismerős történetekre épül. Ha A Keresztapa sztoriját az archetípusok nyelvére fordítanánk le, ekként összegezhetnénk: egy virágzó királyság hirtelen megrendül, és az uralkodó legkisebb fiára vár a feladat, hogy – trónra kerülvén – visszakormányozza azt a gyarapodás útjára. A fiúnak persze ahhoz, hogy ezt a fontos küldetést teljesítse, előbb egy „hőstettet” kell végrehajtania (Solozzo és a korrupt rendőr meggyilkolása az étteremben), amiért aztán kénytelen száműzetésbe vonulni, hogy igazi férfivá érve, kiérdemesülten ülhessen bele atyja bársonyszékébe. És A Keresztapa pontosan úgy mutatja be a Corleonékat, hogy a néző valóban azonosulhasson ezzel az ősi narratívával: romantizál és idealizál, elvágyódást gerjesztő, rokonszenves képet alkot e családról, akárha tisztes „civil” família volnának.

A kitűnő miliőrajz rendeltetése szintén az, hogy a befogadó minél jobban elmerüljön a feltárulkozó mikrokozmoszban. Mind New York betonrengetege, mind pedig Szicília vidéki tájai megbabonázó egzotikumot hordoznak. Ennek egyik – talán legfőbb – oka, hogy végtelenül aprólékosan ábrázolt és hiteles ez a világ. Ha nem is mondható tényszerű kordokumentumnak, de roppant érdekfeszítő módon ad ízelítőt a negyvenes évek alkonyának, ötvenes évek elejének New York-i maffiaháborújából. (Ekkortájt az olasz-amerikai szervezett bűnözés berkeiben például valóban parázs viták folytak arról, hogy a családoknak érdemes-e a kábítószerpiacba invesztálniuk. A film egyszerű eszközökkel, mégis hitelesen jeleníti meg ezt a konfliktust.) A puhakalapok, teveszőr kabátok, dobtáras géppisztolyok, gyapjas hajú taljánok, sima modorú mozimogulok és fényűző kaszinók nosztalgikus korszaka pedig már csak a tárgyi szférájával képes magába szippantani a huszadik század második felének emberét. És akkor még nem is szóltunk Gordon Willisnek, az operatőrök Rembradtjának példátlanul markáns alulexponált képeiről, vagy Nino Rota zenéjéről, mely manapság már bárhol felcsendülhet – tömött aluljáróban, vendéglőben és tévéközvetítésben egyaránt.

Régen jómagam is úgy gondoltam, hogy A Keresztapa a világ legjobb filmje, mára azonban csak egy remek amerikai klasszikusnak tartom, de nem említeném egy lapon legnagyobb moziélményeimmel – de ez nem is feltétlenül fontos. Coppola epikus főműve mindenkiben hagy valamilyen nyomot, mindenkit képes valamilyen szinten megérinteni, mindenkinek van róla valamilyen határozott élménye. Olyan mélyen ivódott bele az ezredvég tömegkultúrájába, hogy immáron kitörölhetetlen onnan. Előkészítette a terepet olyan klasszikusoknak, mint A sebhelyesarcú, a Nagymenők, a Bugsy, a Casino, vagy épp a Volt egyszer egy Amerika. Hosszú időkre felélesztette a gengszterromantikát, Hollywoodot átsegítette az Újtestamentumba, dialógusaiból pedig szállóigék lettek. Ehhez pedig egy film esetében jóval több kell, mint a csillagok szerencsés együttállása.