Amíg a ’90-es és 2000-es évek többi nagypapakorú akcióhőse sorra égeti le magát (legutóbb épp Liam Neeson, de Stallone-ék is hamarosan érkeznek az újabb Feláldozhatókkal), addig Denzel Washington megmutatja, hogyan kell ezt jól csinálni: lassan, komótosan, brutális eleganciával vagy éppen elegáns brutalitással.
Ki gondolta volna, hogy nem csak egy korrekt második, de egy kiváló harmadik részt is kap majd a 2014-ben indult remake-trilógia (melynek az eredetije az azonos című 1985-ös tévésorozat), ami egyszerre mutatja meg, hogy mennyire hiányzik a legtöbb mai akciófilmből a tisztességes, ráérős felvezetés, illetve azt is, hogy még ennyi idősen is (Denzel jövőre 70 éves lesz!) lehet hitelesen akcióhőst játszani, csak a megfelelő történetet kell megtalálni hozzá.
Az ember, aki ott volt – Antoine Fuqua: The Equalizer / A védelmező
A kortárs mozikultúrában elszaporodott önjelölt amatőr-igazságosztók mellett egészen felemelő látni végre, miként dolgozik egy önjelölt profi.
Az előző részben taxisofőrként tengette a ki-tudja-miből-visszavonult napjait Robert McCall (Washington), ezúttal viszont rögtön az események véres sűrűjébe csapunk. Na nem úgy, ahogy a második rész bevezetőjében, itt nem egy akciójelenettel indul a sztori, hanem annak az eredményével: egy szicíliai borászatba érkezik haza a rosszarcú főnök, kétes ügyleteinek otthont adó kúriájában holttestek hevernek szerteszét, közöttük pedig ott csücsül a számára ismeretlen McCall, rá várva. A mit sem sejtő maffiózót és embereit aztán gond nélkül, brutálisan és elegánsan, kevesebb, mint kilenc másodperc alatt rendezi le a Védelmező (igen, ismét előkerül az első rész „gimmickje”, a stopperóra, de szerencsére a második részhez hasonlóan, ezúttal is csak jelzésként van itt, egyáltalán nincs túlhasználva), de a maffiózóval érkezett gyereknek természetesen megkegyelmez, amit a kölyök egy jól irányzott hátlövéssel honorál.
Az elvérzés szélén álló McCallt egy jóindulatú, kisvárosi rendőr viszi orvoshoz, aki különösebb kérdések nélkül megoperálja és talpra állítja az öregedő ismeretlent. A lábadozó amerikai gyógyulása közben elmerül a festői szépségű olasz város (a filmben Altamonte néven fut, a valóságban a legtöbbet Caprin, az Amalfi-parton forgatott a stáb) életében. Itt első nap még kávét kap, bár teát kért (de hát csak az öregasszonyok isznak teát), töri az olaszt és alig bír megbirkózni a város lépcsőivel, de szépen lassan erőre kap. Pár hét múlva már kérés nélkül hozzák a teáját, maga veszi a halat a kereskedőtől, és bot nélkül szaladgál a lépcsőkön. Közben persze megismerkedik a kisvárost rettegésben tartó maffiózókkal is, akik még nem is tudják, hogy mennyire rossz emberrel kezdtek ki.
Antoine Fuqua filmje pont olyan, mint a hetvenhez közelítő hőse: lassú, ráérős, türelmes, de amikor kell, könyörtelenül odacsap. Szinte szöges ellentéte a Halálos iramban-széria filmjeinek, hiszen itt a játékidő legnagyobb részében nem robbanásokat és fegyverropogást kapunk, hanem megismerjük a sztori helyszínéül szolgáló kisvárost és lakóit, végigkövetjük a lőtt sebből talpra álló McCall gyógyulási folyamatát, közben pedig a feszültség épül, majd csaknem szadisztikus szemléletességgel (a 18-as karika egyáltalán nem túlzó) robban ki. Nincsenek egysorosok, autós üldözések, de még akrobatikus akciójelenetek sem (McCall még csak meg sem izzad a leszámolások során), csak módszeres, vérprofi igazságosztás, ami a lassú építkezés után kifejezetten katartikusnak hat.
Ehhez persze kellenek a képregényesen kőegyszerű gonoszok, a megmosolyogtatóan turista-felfogású és sztereotip kép a helyiekről (minden, amit elképzelünk: kis kávézó faszékekkel, szökőkút a tér közepén, a templom mellett focizó kisgyerekek és „véletlenül” arra sétáló pap, rosszarcú maffiózók, korrupt és tehetetlen rendőrség stb.), de még ezek is inkább csak bájosan naivvá, szinte kilencvenes évekbeli hangulatúvá teszik a Védelmező 3-at. Az akció pedig brutális és célratörő, CGI-t alig látni (vagy legalábbis észrevenni nem nagyon lehet), Denzel sokkal inkább a néhol félelmetes, máskor jóságos tekintetével játszik, éppen ezért nem is kell kínosan nyilvánvalóan dublőrökkel helyettesíteni.
A történet ezúttal sem túlzottan csavaros, nem is túlságosan életszerű (a gonoszok az egyik percben lazán megcsonkítják az országos rendőrfőkapitányt, a következőben pedig menekülnek a szirénák elől), a CIA-ügynökök megjelenése pedig kissé még fölösleges is. Emma Collinsnak (Dakota Fanning) és Frank Conroynak (David Denman) leginkább annyi feladat jut, hogy eltakarítsák a McCall leszámolásai után maradó holttesteket, a gonoszok (Eugenio Mastrandera, Andrea Scarduzio) pedig még ennyire sem kidolgozattak vagy árnyaltak, ez a film jobbára Washington egyszemélyes show-ja.
A hírek szerint a harmadik rész a Védelmező-trilógia lezáró darabja, és bár ez nem szükségszerű (sok búcsúkoncert utáni visszatérést láttunk már), ha ez így van, az sem nagy baj, méltó lezárása a nyugdíjas önjelölt igazságosztó történetének. Külön élvezetes, hogy bár mintha gondolkodna a film és főszereplője azon, hogy talán túlzásba viszi néha a könyörtelen leszámolásokat, de ezen végül is túllép, és nem megy el hamis moralizálás irányába, megadja a nézőinek azt, amiért jöttek: jószívű hősöket, rossz gonoszokat, szép tájakat és annak a csodálatos illúzióját, hogy ennyire egyszerű lenne az élet, ha minden tehetetlen kisembernek kijutna egy önjelölt védelmező.
