Amikor valahol Hollywoodban azt fontolgatják, hogy egy apáról kívánnak zúzós mesét forgatni, akinek a gyermeke, esetleg utas- vagy egyéb sorstársai életét kell valaki fondorlataitól megmentenie, miközben a sajátját is, továbbá karcos egysorosokat szállítania és dörmögve fenyegetőznie, nos, olyankor Liam Neesont hívják. Vagy egyenesen ráírják a filmet, tudniillik neve mostanra márka lett a B-kategóriás akciófilmek stáblistáján. Olyannyira, hogy a liamneesonok immár teljes szubzsánert alkotnak a nem kis merítésű akciófilmes tengerben.
A liamneesoni filmes veszélyhárítás a Taken trilógiával kezdődött 2008-ban, amelynek első része (Elrabolva) egyfajta csúcsot képez az északír színész akció-életművében, majd mintegy 15 évvel és 16 címmel később eljutottunk a 2023-as Megtorláshoz (Retribution), amely viszont a jelenlegi állás szerint majdhogynem a gödör alját jelenti. Két szempontból is kínos pillanat ez, de nem annyira Liam, mint inkább Antal Nimród rendező számára, aki a Megtorlással egycsapásra két mélyrepülést könyvelhet el, egyet magának és egyet eme többször újraforgatott filmötletnek. Egyrészt tehát a liamneesonok közül ez a dolgozat csupán a márkanevű színésznek köszönhetően kap egy röpke nemzetközi mozis kört, különben jellegzetesen direct-to-dvd (ma: direct-to-streaming) alkotás, fölöttébb kiforratlan szakmunka, nagy vászonra vetíteni indokolatlan, és Antal Nimród többi hollywoodi munkájához képest egyértelmű bukás. Másrészt pedig az amerikai változat a legcsekélyebb nézői és kritikai minősítésű feldolgozása Alberto Marini forgatókönyvének, amelyből eddig négy közel egyforma akcióthriller született. A korábbi három: El desconocido (Az ismeretlen), rendezte Dani de la Torre, spanyol, 2015; Steig. Nicht. Aus! (Ne. Szállj. Ki!), rendezte Christian Alvart, német, 2018; Balsinjehan (ang. Hard Hit), rendezte Kim Chang-ju, dél-koreai, 2021.
Mindahány ugyanazt a történetet meséli, nevesül: a bankár vagy fedezetialap-kezelő apuka két gyermekével reggel beül az autóba, majd ismeretlen számról hívást kap egy otthagyott készüléken. A hívó közli, hogy a sofőrülés alatt bombát helyezett el, amely robban, ha a járműből kiszállnak. De akár ő is felrobbanthatja, ha a bankár nem utal át temérdek pénzt egy megadott számlára. A bankár kezdetben kételkedik, de egyik kollégája egy másik autóban a szeme láttára felrobban. Innen tovább félelemtől és bosszúvágytól fűtött hajsza indul, a rendőrség is bekapcsolódik, de jobb híján a bankárt gyanúsítják. A bankárnak tisztáznia kell magát, miközben két gyermeke életét is próbálja megmenteni.
A bankár magánélete válságban van, amely részlet minden változatban a hajsza közepén képez fordulatot. Ugyanakkor a bankár egy nem teljesen tiszta kezű pénziparos, ebből származik nyilván a slamasztika is. Mindahány korábbi változatban a két gyermek nemileg és korban nővérből és öccsből áll, az amerikaiban megfordították, a fiú nagyobb, a lány fiatalabb. Az amerikaiban továbbá a helyszín nem amerikai, hanem Berlin, míg a korábbi változatokban mondhatni mindhárom bankár hazai pályán vezeti méregdrága járművét. Értelemszerűen nagyvárosi hajsza bontakozik ki, a tágasan kiterített városi táj nélkül nem működne a kormánykerék ide-oda rángatása. Az eredeti spanyol akcióthriller művészibb húrokat pengetve a játékidő felénél beiktat egy hosszú, ügyesen koreografált, sokszereplős hosszú snittet is, amitől ez az alkotás arra is alkalmas volt, hogy több filmfesztivál és filmdíj felvegye valamely szempontját a jelölések közé, a montázsért és a hangvágásért például Goya-díjat nyert 2016-ban.
Nos, Antal Nimród amerikai változatát a vágásért inkább aranymálnában kéne részesíteni, annyira lusta. Holott az ilyen szűk terű, kapkodó tempós narratíva egyik lényegi összetevője kellene legyen a másodpercekben mérhető, de villanásaiban is kiegyensúlyozott szempontváltás, ám a korábban viszonylag ügyes ollójú Steve Mirkovich (A fegyencjárat, A passió stb.) itt nem mindig leli a ritmust. Megpróbálnak némi előjátékkal is szolgálni a hajsza előtt, a többi változathoz képest beiktatva egy apró családi cirkuszt induláskor (megágyazva a későbbi generációs konfliktusoknak), amitől azonban a szándékkal ellentétben a történet szinte unalomba fullad, még mielőtt elkezdődne. Míg az előző három változatban egy átvert ügyfél keseríti meg a bankár életét, addig Liam Neeson fedezetialap-kezelő karakterét (Matt Turner) egy másik típusú rosszakaró űzi, s jóllehet a módosítás önmagában nem rossz ötlet, a gyakorlatban hatalmas öngólnak bizonyul. A cselekményben ugyanis emiatt logikai bakik keletkeznek, és teszik az egészet retroaktíve röhejessé. Ha mindössze ennyi okozna zavart a cselekményben, még meg is bocsátanánk neki, ám látszólag a belső hitelességre sem törekszik az alkotócsapat, valószínűleg abban bízva, hogy a nagy leleplezés pillanata majd mindent megmagyaráz, s az indoklás ereje elfedi a félmegoldásokat. Melléfogás ez is, mint a történetvezetés legtöbb döntése. Christopher Salmanpour forgatókönyvíró és Antal Nimród rendező kéz a kézben az akcióthrillerek mostohagyermekét hozza itt létre, kiszámítható fordulatokkal, esetlen párbeszédekkel, majd a gyorsan lezavart, szerencsés, istenküldte végkifejlet is jószerével a paródia érzetét kelti, pedig az alkotók vérkomoly arcot mutatnak hozzá.
Liam Neeson arca viszont a megfelelő pillanatokban megfelelően torzulva játssza ki a szükséges – féltő, aggódó, bosszús, reményvesztett, dühös – érzelmeket, e pillanatok azonban kárba vesznek a nagy egész romlás körítésében.
