Az azonos című dán filmből készült Rohammentő szteroidokkal pumpálja tele a kölcsönzött alaphelyzetet, a bankrabló testvérek mentőautós menekülését a Los Angeles-i utakra tereli át, hogy a fejre húzott harisnyák helyét golyóálló maszkok, kocsizó kamerák, levegőben piruettező drónok és beazonosíthatatlan szemszögek vegyék át.
Michael Bay ezúttal Laurits Munch-Petersen 2005-ös kis költségvetésű tévéfilmjét veszi kezébe, hogy nevéhez méltóan látványos szuperprodukciót varázsoljon belőle. A Transformers-filmek után a főszereplő ezúttal is egy autó, a gigantikus gépjármű-robotokkal ellentétben azonban ez jóval kopottabb. A cselekmény alapja a dán filmhez hasonlóan ugyanaz az „hétköznapi” történet: a félresikerült bankrablásról menekülni próbáló bűnözők egyetlen lehetősége, ha ellopnak egy mentőautót. S ahogy a forrást jelentő alkotás is in medias res, azonnal a rablással indít, az amerikai rendező-producer is csak annyi előzményt tár elénk, ami kötelező a szereplők beazonosításához.
A munkanélküli háborús veterán, Will (Yahya Abdul-Mateen II) újra felveszi a kapcsolatot féltestvérével, hogy pénzt kérjen kölcsön beteg felesége kísérleti műtétjéhez. Danny (Jake Gyllenhaal) azonban sokkal többet ígér neki: meggyőzi, hogy vegyen részt vele egy egyszerűnek ígérkező bankrablásban. Számításaik azonban nem jönnek be, a félresikerült betörés alatt lelőnek egy Los Angeles-i rendőrtisztet. Alternatív szökési lehetőséget kell találniuk: a rendőrért érkező mentőautóval menekülnek el, túszul ejtve a mentőslányt és az ájult sebesültet. Míg a dán filmben a jármű extra utasai fordulatként bukkannak fel (csak a rablása után látjuk, hogy nem volt teljesen üres az autó), itt ezek a szereplők a történet feltételei. Nemcsak lehetőséget biztosítanak a meglépésre, hanem később a túlélésre is, hiszen az üldöző rendőrsereg mindent feláldoz azért, hogy társuk életben maradjon.
Az alaphelyzetet és a bankrablásba belekényszerülő szereplőket a film elején néhány képsorból tökéletesen megismerjük, habár kérdéses, hogy ez a sűrítési képesség mennyire hitchcocki vagy mennyire a műfaj narratív sablonjainak egyértelműségéből következtethető. Az élvezhetőség megkövetelte információmennyiségen túli részletezések elhanyagolása a pszichológiai kapcsolódások elkerülésének is szándéka lehet. A film elején például egyes szereplők, köztük Cam (Eiza González), a mentőslány kimondottan negatív és érzéketlen gesztusai valóban az érzelmi azonosulást gátolják, hogy aztán a tiszta akció látványa és tempója nyűgözzön le helyette. Az erősen maszkulin film pedig él is a műfaj és a kortárs technika minden elemével: robbanások, villogó vágások, gépfegyverek, vér és persze mindenek felett autós üldözés – hiánytalan a műfaji lexikon. Míg az európai előzményfilmben a testvéreknek sikerül lerázni az üldözőket két utcasarok után, a törvénnyel való leszámolás itt elkerülhetetlen: amikor az autók már nem bírnak velük, helikopterek érkeznek.
A szereplők alapvető dilemmája a jól bejáratott család vagy pénz közötti döntéskényszer: a film éppen azzal igyekszik feloldozni antihőseit, hogy utóbbit csakis szeretteik jólétének biztosítása miatt választják, s egyúttal egy embertelen (egészségügyi) rendszer tarthatatlanságára is rávilágítsanak. Betegesen elszánt, állandóan apjuk hírnevét felülmúlni akaró bátyjával ellentétben Willt így egy morális lovag dicsfénye övezi, tisztalelkűségével még azt is eléri, hogy az undok mentőslány megértse az egymás mellett kitartás fontos keresztény tanát. A mentőautóban menekülő testvérpárral szemben az egyre gyarapodó, de egyre kevésbé dörzsölt SWAT-egységek így természetesen nem túl rokonszenvesek: abszurd végletekig, akár saját életük feláldozásáig is elmennének, csak hogy elrabolt rendőrtársuk életben maradjon. Az igazi rosszfiúk pedig nem Danny és Will, hanem a külváros sikátorait uraló kartell, akinek segítségét megvásárolják, de tartozásukkal ugyanolyan életveszélyes helyzetbe hozzák magukat. Az erőviszonyok kiegyensúlyozatlansága miatt Danny és Will őrült hajtásának eredménytelensége előre elkönyvelhető, s a kérdés csak az marad, ha már egymás végzetét elhozták, ez meddig feszíthető tovább.
A film többször finoman és hollywoodhoz illően nem túlzásba esve reflektál saját narratív elavultságára és sablonosságára. A bankrabláshoz szervezett banda egyik tagját például Mel Gibsonnak címkézik fel, mert az egyébként teljesen más felépítésű, hosszú szakállas és kopasz verőfiú Dannyt a színészre emlékezteti. De az sem lehet véletlen, hogy a film felidézi a kilencvenes évek olyan klasszikus „száguldóautós” akciófilmjeit, mint a Féktelenül (Speed, 1994), azonban az üldözés motívuma mellett a műfaj minden más elemét is felhalmozza: az akciójelenetek egyre nagyobbak és látványosabbak, csak lehet, hogy már a film elején túlpörgetettek.
A Rohammentő tehát mindent bevet, hogy a nézőt leizzassza: egy feszült halálfutam, ahol az üzemanyagtartály végessége nem befolyásoló tényező, és ahol azért ebbe az idegtépő élet-halál fogócskába bármikor beleférnek olcsó poénok és brit-amerikai élcelődések. Michael Bay a történet érdekessége helyett a látványosság és hatáskicsikarás felé fordul, de ennek zamata sokszor érezhetően mesterséges. Kérdéses marad, hogy egy olyan évben, amikor a digitális technika leginnovatívabb filmjeinek folytatásai egymás után vannak bejelentve, egy ilyen élettelen eszközleltár mennyire jelenthet maradandó emléket.
