Ha van valami érdekes Guy Ritchie új filmjében, az a főhősök motivációinak kétértelműsége.

A hosszú és fárasztó hollywoodi kitérő után a 2019-es Úriemberekkel újból a saját (film)nyelvét beszélő Ritchie látszólag kemény tempót diktál – legutóbbi filmje idén januárban került a mozikba, és lám, máris nézhető az új opusz –, holott valószínűleg csak azért késett az előző filmje bemutatója szinte egy évet, mert a forgalmazó problémásnak gondolta az ukrajnai háború kontextusában, hogy a filmbéli rosszfiúk ukránok. Ilyen aggályok nem kísérik az új Ricsi-opusz, a Guy Ritchie’s The Covenant (valószínűleg nem auterködésből, hanem csak azért került a rendező neve birtokosragostól a főcímbe, hogy megkülönböztethető legyen a torrentezők számára a 2006-os, azonos című filmtől) bemutatóját: ez nem vígjáték, hanem kőkemény háborús akció-dráma (és helyenként túlélőthriller), amiben a tálib terroristák a rosszfiúk. Ez pedig 2023-ban is szomorú valóság, csak hát most a nemzetközi közönség a szemeit éppen az európai NATO-határokhoz sokkal közelebbi konfliktusra veti.

A Covenant, azaz A szövetség története az afganisztáni háborúban játszódik 2018-ban, és ugyan nem „igaz” történet, abban az értelemben mindenképpen „igaznak” tűnik, hogy megtörtént események, valós háborús helyzetek és létező emberi drámák „kompozitálásából” született: azoknak az afgán polgároknak, katonáknak, fixereknek, háborús tolmácsoknak a sztorija, akik kisebb-nagyobb mértékben, ilyen vagy olyan utakon segítettek az országban tevékenykedő amerikai katonáknak. Ezeket az embereket (legalábbis egy tetemes részüket) aztán a 2021-es, csúfos kivonulás után jobbára magára hagyta az amerikai hadsereg, holott pénztől kezdve vízumig és állampolgárságig sok mindent felajánlottak nekik cserébe a segítségükért. Kinley törzsőrmester (Jake Gyllenhaal) egy olyan alakulatvezető, aki a józan ész (és a hadsereg) által diktált elővigyázatosság ellenére valamiért rokonszenvezni kezd a neki kioszott afgán tolmácssal, Ahmeddel (Dar Salim). Szimpátiája nem megalapozatlan, Ahmed tényleg lojális társnak bizonyul, aki aki a saját életét kockáztatva is segít Kinley-nek kijutni a tálibok által ellenőrzött terület kellős közepéből, hosszú kilométereken keresztül vonszolva a megsebzett amerikai tiszt testét, még azt sem tudva biztosra, hogy az önkívületben lévő G.I. Joe megéri-e a holnapot. Nem csoda, hogy később a már leszerelt Jake is kutyakötelességének érzi, hogy visszamenjen a férfiért és családjáért és elhozza őket az Egyesült Államokba.

Nos, ha van valami érdekes Guy Ritchie új filmjében, az a főhősök motivációinak kétértelműsége. Míg Jean Renoir kikezdhetetlen klasszikusában, az 1937-es A nagy ábrándban még nyilvánvalóan „osztályalapon” szövődött valószínűtlen, és éppen ezért gyönyörű szimpátia a barikád két oldalán álló két tiszt – egy francia és egy német – között az első világháború alatt, a Covenantban nem teljesen egyértelmű, hogy mi az, ami létrehozza a bajtársiasságnak ezt az afgán sivatagban, öntözés nélkül is szárba szökkenő csíráját. Ritchie cukkolja ugyan a nézőt olyasmikkel, hogy talán mindkét férfi a motorok és az autójavítás megszállottja, afféle „grease monkey”, de ez csak sejttetés szintjén van ott a forgatókönyvben. Valójában az a szép ebben a filmben, hogy az önös érdek és a másik iránt érzett felelősség nem kioltják egymást, hanem valamiféleképpen szimbiózisban tudnak létezni. Nem egyértelmű, hogy Ahmed tényleg a felebarátja iránt érzett sajnálat? szeretet? tisztelet? miatt segít a vérző amerikain, vagy csak annyira el akarja már hagyni ezt a rohadt országot, hogy ez tűnik az egyetlen lehetőségnek számára. Ugyanígy nem teljesen egyértelmű az sem, hogy Kinley-t csak a lelkiismeret tartja-e „shell schock”-állapotban, vagy tényleg kulturális különbségeken át is látja az embert, a megmenteni való bajtársat Ahmedben. Mekkora hátrányból indul, mit kell tennie egy afgánnak, hogy bizonyítsa magát egy amerikai előtt feszült helyzetekben?

Ezek a gondolatok tartják életben a filmet, mert egyébiránt nem különösebben izgalmas alkotásról van szó: ha drámázni kell, Ritchie nem tudja kézben tartani a gyeplőt; Kinley PTSD-jelenetei a film legborzalmasabban megrendezett, lefilmezett és megvágott szekvenciái – csak Ahmed már-már sziszifuszi kínlódásának ábrázolása vetekednek vele a túltolt, patetikus, negédes vonósokkal; a háborús akciójelenetek viszont remekül meg vannak koreografálva. Gyllenhaal csuklóból dolgozik, nem erőlteti meg magát túlságosan, a karizmatikus Dar Salimnak viszont jól áll a szűkszavúság, olyan titokzatosságot kap általa a karakter, ami csak elmélyíti az előbb említett kétértelműséget. No, de legalább az ilyenkor általában elkerülhetetlen amerikai patrióta sallangok alig borzolják az európai kedélyeket.

Ha valamit eltanult Ritchie a hosszú hollywoodi „vendégszereplés” során, az úgy tűnik, hogy a futószalag fontossága: jóformán be sem mutatták a The Covenantot, már a következő mozija (egy második világháborús kémsztori) utómunkáján dolgozik. Csak ennél rosszabb ne legyen.