A Fortune-hadműveletnek nem sikerül a címben megígért bűvészmutatvány: akciófilmnek unalmas, kémthrillernek blőd, komédiának pedig egyenesen csapnivaló.
Nevezték már a britek Tarantinójának, a gengszterműfaj korszakos pionírjának és furmányos kóklernek is, s bár az összes megállapítás túlzó, kétségtelen, hogy mindegyikben van szemernyi igazság: Guy Ritchie, akárcsak a legtöbb fiatalon beérkezett, „idejekorán” kultuszt érlelt mozidirektor, felettébb ellentmondásos jelenség. Afféle kétfilmes csodagyerek: A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, valamint a Blöff az ezredforduló európai bűnfilmjének koronagyémántjai – nem véletlenül csillognak minden igényes mozista gyűjteményes polcán –, az életmű többi darabja azonban csalódást okoz, ha e két magnum opust tekintjük mércének. Ritchie előbb élősködni kezdett a saját maga által teremtett mítoszon (Revolver, Spíler), majd az Álomgyár annak rendje és módja szerint magához szürkítette (Sherlock Holmes, Az U.N.C.L.E. embere, Aladdin). Ez persze nem jelenti azt, hogy az egykori fenegyerek végleg elveszítette volna a mojóját. Ha megtáltosodik – mert azért szerencsére ilyesmire is akad példa –, akkor csodákat művel: az Úriemberek elsöprő erejű akasztófahumora minden Ritchie-rajongóban rokonszenvet ébreszthet, az Egy igazán dühös ember pedig – nyilvánvaló hibái ellenére – a hetvenes-nyolcvanas évek karcos bosszúfilmjeinek méltó örököse.
A fiam nevében – Guy Ritchie: Wrath of Man / Egy igazán dühös ember
Guy Ritchie vagány, régi vágású bosszúmozija egyszerű, akár egy pofon – csak az a baj, hogy nem sajog tőle az arcunk, amikor feltápászkodunk a moziszékből.
Csakhogy rendezőnktől újfent elpártolt a szerencse, s sikerült minden eddiginél nagyobb kapufát lőnie. Érthető, hogy idei munkáját, a mozikban voltaképp fű alatt bemutatott Fortune hadművelet: A nagy átverést nem övezte nagyszabású reklámkampány, hiszen olyasfajta blődlivel van dolgunk, amely általában a harmadrangú streamingszolgáltatók kínálatában szokott landolni. Pedig első blikkre úgy tűnhet, Ritchie sikerreceptjének minden egyes összetevője adott: fekete humorral kibélelt, lendületes akciómozi pereg a vásznon, a tökkelütött, karikatúrába hajló figurák seregszemléje is hiánytalan, és ha ez még nem lenne elég, egyiküket a direktor kabalaszínésze, a mindig karizmatikus Jason Statham alakítja.
Maga a történet azonban papírvékony: főhőse, az elnyűhetetlen szuperkém hírében álló Orson Fortune (Statham) fontos megbízást kap az Öt Szem nemzetközi hírszerző szövetségtől: fel kell kutatnia egy tízmilliárd dollárt érő bőröndöt, mely különösen veszélyes fegyvert rejt magában. Az idő szorít, hiszen az áru hamarosan gazdát cserél, s nem ártana a tulajdonos (Hugh Grant) bizalmába férkőzni. Fortune e célra a minden hájjal megkent fegyverkereskedő kedvenc színészét, az ünnepelt hollywoodi filmcsillagot (Josh Hartnett) szemeli ki. A tiritarka, első osztályú ügynökökből verbuvált csapat neki is lát a világ megmentésének, csakhogy a már említett bőröndre másoknak is fáj a foguk.
Ritchie ezúttal pocsék illuzionistának bizonyul, az alcímben megígért „bűvészmutatvány” ugyanis kínos kudarcba fullad. A Fortune-hadművelet a generikus hollywoodi akciófilm iskolai szemléltető ábrája is lehetne: a forgatókönyve olyan, akárha egy mesterséges intelligencia írta volna – a sztorit Ritchie és írótársai a kémhistóriák rojtosra koptatott kliséiből gyúrták össze, óvatosan elkerülve az eredetiségnek még a puszta látszatát is –, a látványvilág pedig steril és ötlettelen – az egzotikus tájakat a néző hamar elunja, az akció-szcénák többsége sebtében összetákolt, de még a fő attrakciónak szánt autósüldözés sem kínál semmi különlegeset. A Fortune-hadművelet ugyanakkor mégiscsak multiplex-kompatibilis élmény: aki tűnékeny szórakozásra vágyik, az olvadozni fog, akár vaj a serpenyőben, a tősgyökeres Ritchie-rajongók viszont valószínűleg fanyalogva kullognak majd ki a vetítőteremből.
Lassan ideje volna tömegpusztító fegyverré nyilvánítani Jason Statham tekintetét, és ebben az óhajban cseppnyi irónia sincs. A szigorú szempárban ugyanis megint a jól ismert, gyilkos indulat lobog, színészünk pedig még mindig lehengerlően brutális – akkor is élvezet nézni, ahogy móresre tanítja rosszban sántikáló ellenlábasait, ha a karaktere egydimenziós kartonpapír-figuraként verekszi és géppuskázza magát keresztül a filmen. Sajnos a Statham ügynökpartnereit játszó színészek (Aubrey Plaza, Cary Elwes, Bugzy Malone) kevés lehetőséget kapnak a forgatókönyvíróktól, hogy életet leheljenek inkább irritálóan, mind szimpatikusan idióta hőseikbe, Hugh Grant azonban az Úriemberek után ismét fürdőzik a kisszerű, de dörzsölt antagonista szerepében.
Egyébként jelzésértékű, hogy 2022 elején elodázták a Fortune-hadművelet bemutatóját, méghozzá az orosz-ukrán háborúra hivatkozva. A történetben ugyanis felbukkan néhány ukrán rosszfiú is, s a producerek úgy látták, mindez – az épp kibontakozó fegyveres konfliktus tükrében – sokak nemtetszését kivívná. Lehetetlen megmondani, hogy tényleg e túlzott érzékenység állt-e a csúszás mögött, vagy a fiaskótól való félelem, az viszont biztos, hogy Fortune és társai a világot akarják megmenteni, miközben igazából a világot kellene megmenteni a Fortune-hadművelettől. Ritchie, menj nyugdíjba!
