Az Eretnek nem feltétlen az Év Horrorja címre pályázik és közel sem mozgat olyan kifinomult, rétegelt motívumokat, mint az A24 művészibb rémfilmjei, de Hugh Grant hevenyészett hittanórája, akár egy jó térítő, pont annyira zavaros, hogy meggyőző legyen.
Gyalázatosan unalmas és pongyola dínós baromságuk után (65) Scott Beck és Bryan Woods író-rendezők ezúttal nem kevés önuralmat tanúsítva egyszerre tartják tiszta műfaji alapon, földközelben a filmjük nyomasztó hangulatát, egyúttal a létező összes egyház és vallás érvkészletét és fundamentumát kikezdő és bíráló teológiai fejtegetéssükkel kozmikus méretű, ontológiai céltáblára lőnek. A bezártságra építő kamarahorror eszköztárát nem túl eredeti módon újrahasznosító zsánerforma és az egyenesen Isten létezését firtató tematika ordító aránytalansága teszi az Eretneket bizarr és kényelmetlen, semmint igazán félelmetes, velőtrázó élménnyé. Beck és Woods rendezése azáltal teremti meg és fokozza egyre hatásosabban a bizonytalanság és az erkölcsi talajvesztés érzetét, hogy hagyja a Hugh Grant által alakított antagonistát lyukat beszélni a hasunkba.
A két, térítőmisszión lévő lányt a házába beinvitáló Mr. Reed (Grant) kezdeti negédes, simulékony modora és a mormon tanok iránti naivnak tűnő érdeklődése egy szadista, durván valláskárosult fanatikust takar. Háza alatt kiterjedt, sötét pincehálózat húzódik, templomként berendezett központi szobájában pedig a film nagy részében egyház- és kultúrtörténeti gyorstalpalóját hallgatjuk a fogságba ejtett két lánnyal együtt, amely során az elsőre izgalmasnak tűnő vallás-metaforákon túl egyre félelmetesebb meggyőződéssel állítja, hogy egyedül ő ismeri az egyetlen igaz hitet és bizonyosságot. Ahhoz, hogy a film ne hulljon darabokra rögtön az expozíciót követően, Hugh Grant parádés jelenlétére, abszurd humorral és gesztusokkal síkosított hittérítésére van szükség. Az Eretnek legfőbb erénye ugyanis ezek a hosszas, istentelen monológok, mert egyébként meglehetősen fantáziátlanul, használt panelekből építkezik, a Psycho cselekményszervező megoldásaitól kezdve a Fűrész-filmek ékegyszerű morális dilemmákat boncolgató trancsíresztétikáján át a Barbár kiszámíthatatlanságáig mindent igyekszik játékba hozni – több-kevesebb sikerrel. A rendezők nem a megszállottság pszichológiája vagy a szekták belső dinamikája felé viszik el a filmet, hanem egy véresen ironikus teológiai csűrés-csavarás mögé rejtett mesteri blöffel van dolgunk.
Mindebben az a meglepő, hogy a film hatásmechanizmusát és szerkezetét Grant karaktere gyakorlatilag teljes egészében felvázolja a két halálra rémült lánynak még a film első harmadában. A különféle hiteket, transzcendens tapasztalásokat és istenérveket a film azzal dobja ki az ablakon, hogy minden egyház manipulatív, kontrollmániás és csupán újabb iterációja az őt megelőző mitológiáknak, kultúrkörnek, a hívők és hittérítők ennyiben pedig pont az újracsomagolás, termékkapcsolás és fogyasztás logikájára építve, ideák tranzakciói révén lényegében eszmékkel kufárkodnak. Beck és Woods itt tulajdonképpen felmondják a (pop)kultúra körkörösségéhez hasonlított egyházak posztmodern kritikáját, ami az intézményesített istenélményt és az élet értelmének szegezett kérdéseinket is puszta civilizációs mintázatokká, gyorskajáldákban kapható szentségadagokká redukálja. A két mormon lány, Barnes és Paxton nővér már ennek a felhigított hitnek a fogyasztói, gyorsabban sorolják a junkfood-láncokat, mint saját felekezetük hittételeit, pornónézés közben ébrednek rá a lelkiségükre, Voltaire-t összekeverik Pókemberrel, de Grant figurája ugyanígy Jar Jar Binkshez és a Radiohead egyik plagizált dalához hasonlítja Jézust és az ő korábbi mítoszokból, más népek moráljából összeollózott tanait, rámutatva, hogy milyen szélsőséges és esetleges forrásokból táplálkoznak a szakrálisnak és mély gyökérzetűnek vélt meggyőződéseink. A bizonyos mértékig minden hitre jellemző inherens vakság, a megvezethetőség és akaratunk külső eszmék, szabályok és dogmák szerinti önkéntes meghajlítása pedig szinte egytől-egyig a film, a fikció, a narratívaalkotás és -befogadás eszközei. Grant tételmondata szerint a vallási doktrínákat mérlegre téve és a valósággal összevetve vagy minden igaz, vagy semmi sem. Ami pedig ezt a két szélső értéket nagyon látványos módon, egyszerre képes működtetni, az a bűvésztrükk.
Ennek fényében mind a cselekmény helyszínét adó labirintusszerű, egyre mélyebb üregekbe vezető ház, mind pedig az Eretnek dramaturgiája és narratív szerkezete pontosan úgy épül fel, mint egy vásári mutatvány, egy meghamisított csoda. Ahogy a filmben az egyházak, úgy Beck és Woods rendezése is hemzseg az idézetektől, az átvett, iteratív elemektől és hasonlóan autopoietikus, önhivatkozó, saját belső szabályai szerint remekül elketyegő hit- és illúziórendszert hoznak létre. Ugyanúgy, ahogy Grant karaktere játszik a két lánnyal, hasonló módszereket alkalmaznak a rendezők is a befogadóval szemben, van itt szándékosan félrevezető apró vizuális jel bőven, elterelés, hangsúlytalan szimbólumok, red herring, kirakósként összeálló alagútrendszer és elbeszélés. Beck és Woods úgy tesz, mintha egy teológiai horrorba oltott narratív Nolan-akrobatikát néznénk, miközben a vallási apologéták vagy Mr. Reed érveinek mintájára látszólag nem lehet logikailag fogást találni a filmjük állításain.
Az Eretnek azonban hiába bizonytalanít el és feszeget valóban érdekes kérdéseket (hogy ti. van-e magasabb isteni igazság a folyamatosan metafizikai értelmet és értelmezéseket gyártó ember nélkül, illetve mi az, hogy csoda, vajon valami önmagában lévő, vagy narratívafüggő dolog), a Hugh Grant groteszk jelenlétét tekintve élvezetes rutinból, kiválóan odatett, Sophie Thatcher és Chloe East esetében viszont már ingadozó színvonalú, de működőképes alakítások ellenére a körkörös dramaturgiai egyszeregy nem tud hibamentes lenni. A film bizonyos elemei és felvetései akár provokatívak és elgondolkodtatóak is lehetnének, de az Eretnek végső, házibulikat szétrobbantó bölcsészek összehányt vallásfilozófiai értekezését idéző nagy kritikai megfejtése szemforgató, banális közhelyekben sül ki. A zárlatban pedig mintha az alkotók is megijedtek volna attól, ami mellett mindvégig érveltek, és inkább visszakoznak.
Beck és Woods munkája műfaji, stiláris értelemben kompetensen összerakott darab, ami viszont inkább intellektuálisan próbál letaglózni, mint zsigerileg. Nagyon élesen akarja kimozdítani meggyőződéseinket és szembesíteni minket a kételyeinkkel, de végül egyáltalán nem ás le a hit igazán mély és személyes pszichológiai megalapozottságáig, ahogy nem konfrontál a belső kapaszkodóinkat épp szétforgácsoló posztmodern kor narratív és erkölcsi relativizmusával sem.
