Az A24 története után vessünk egy pillantást a később induló, valahol szélsőségesebb, valahol kommerszebb, de soha nem látott fesztiválsikereket elérő Neon filmstúdióra is! Ha az A24 az indie filmek Disney-je, akkor a Neon a Warner Brothers, ami mindenre lő, de a rengeteg melléfogás mellett a céltábla közepe sem marad érintetlenül. Ez az a stúdió, amelynek a neve (egyelőre) kevésbé vált popkult-védjeggyé és még kevésbé garanciává a sikerre, de sikerült elérnie, hogy forgalmazza a tengerentúlon a cannes-i Arany Pálma-nyertes filmet – zsinórban ötször 2019 óta. Mit csinálnak jól, mi a sikerük titka, és mi az, ami megkülönbözteti a Neont a többi amerikai indie forgalmazótól?
Ötéves hátrány
Utóbbi kérdést könnyű röviden megválaszolni: nem sok. A Neon filmgyártó- és forgalmazó 2017-ben alakult Tom Quinn és Tim League vezetésével. Az alapítók célja az volt, hogy egy olyan platformot hozzanak létre, amely támogatja és terjeszti Amerikában az egyedi, innovatív filmeket. Ha emlékszünk, az A24 alapító hármasa „sajátos nézőpontú filmeknek” ágyazott meg, a Neon alapítói ezzel szemben úgy fogalmaztak, azt a közönséget szeretnék megtalálni, akik „45 év alattiak, nem idegenkednek az erőszaktól, nem idegenkednek más nyelvektől és a nonfikciótól sem.” Határozottabban, konkrétabban, de valójában az öt évvel előttük induló A24 vízióját ismételték meg, nem elmismásolva, hogy bizony készülnek a világon nem angol nyelvű filmek is.
Mémesített művészfilmgyár – Az A24 stúdió felemelkedése és tündöklése
2012-ben a 21. század egyik, ha nem a legnagyobb hatású amerikai filmstúdiója kezdte meg működését. Az évtized végéig közel 100 filmet forgalmazott és/vagy gyártott. Lehet, hogy az A24 idén mindent maga mögött hagy és a szerzői filmeket leváltja az akciózás?
2017 óta 93 címet tudhatnak magukénak (a nem túl nagy számú streamingjelenlétet is ideszámolva), a genezist az Anne Hathaway főszereplésével készült A kolosszus (Colossal) jelöli. Hathaway karaktere arra ébred, az előző esti iszogatás az Attack of the 50 Foot Woman rémjévé tette, de inkább hasonlít egy japán Godzilla-filmből szalajtott szörnyetegre, mint önmagára. Queer módon bohókás humorú, de a most kiégő (vagy már kiégett) generáció problémáira, elveszettségére és minden áron látszani akarására is rávilágít. Aki a posztmodern keveredés mögött rejlő ötletesség alapján akarta volna megjósolni a Neon következő címeit, az bizony rosszul jelölte volna ki a kereteket, a Neon annál változatosabb – témákban, stílusokban és sajnos fogadtatásban egyaránt.
Beach Rats, Gemini: Kettős játszma, Borg/McEnroe, Gyilkos nemzedék (Assassination Nation), Little Woods – csak pár cím a tartalmi sokszínűségből, amelyek, ha a kritikai sikert ki is harcoltak maguknak, fesztivál- vagy közönségkedvenc nem vált belőlük. Azért minden évre jutott egy-egy nagyobb cím, ami erősítette a stúdió esztétikai mércéjét. 2017-ben az Én, Tonya (I, Tonya), 2018-ban a Három egyforma idegen (Three Identical Strangers), míg 2019-ben a Méz-királynő (Honeyland) bizonyult nagyobb visszhangot kiváltó címnek. Margot Robbie morálisan megkérdőjelezhető életű műkorcsolyázóját (ami ugyancsak igaz történeten alapult) két újszerű, merész, kurrens és olyan fogalmazásmódú dokumentumfilm követte, ami tudott szólni a niche-en nevelkedő sznobhoz és a streaming true crime-tucatjait zsigerből elutasító, de a dokut értő nézőhöz is. A formula bevált, a ’19 nyarán bemutatott Méz-királynő macedón méhésztörténete bejuttatta a Neont a nagyok közé, hogy ősszel aztán mindent letaroljanak.
Az indie-paletta parazitája
Az alcím inkább akar frappáns lenni, semmint bármit üzenni, de az Élősködők (Parasite) történelmi sikere végérvényesen megkerülhetetlenné tette a stúdiót. Az Élősködők alig több, mint 11 millió dolláros költségvetéssel 262 millió dolláros bevételt produkált világszerte. A Méz-királynő végül nem hozta el a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscart, ellenben az Élősködők mindent megnyert, köztük a legjobb filmnek járó Oscart is – első nem angol nyelvű filmként.
A társadalmi osztályok közötti feszültséget elemi erővel feldolgozó film rendezője, Bong Joon-Ho akkor így nyilatkozott: „olyan, mintha újra összejönne egy régi barátokból álló csapat”, arra utalva, hogy ez az ötödik együttműködése Tom Quinnnel, aki korábban a Snowpiercert is bemutatta (előző cégén keresztül). Bár a Neon később indult, a szakmai beágyazottsága a céget reprezentálók miatt kétségtelen, emiatt (is) sikerülhetett a legnagyobb presztízsű rendezők filmjeit megnyerni. A Neon forgalmazta David Cronenberg, Michael Mann, Sam Levinson (angol nyelvű) filmjeit, és Ali Abbasi, Hirokazu Kore-eda és Justine Triet (nem angol nyelvű) filmjeit is.
Az angolul beszélők több mint fele néz már külföldi filmeket és sorozatokat
Ampere Analysis kutatóinak új tanulmánya szerint az angol nyelvterületen (Egyesült Államok, Kanada, Egyesült Királyság, Ausztrália) élő 18-64 éves streaming-felhasználók 54 százalékának egy része nagyon gyakran néz külföldi tartalmakat – írja az IndieWire.
Hogy a Neon hányszor tett jó lóra, az az Arany Pálma-nyertesek sorából jól lekövethető: Élősködők (2019), Titán (2021), A szomorúság háromszöge (2022), Egy zuhanás anatómiája (2023), és idén az Anora (2024). A felsorolás így lenyűgözőnek tűnik, de a teljes vásárolt filmek listájával összevetve igazán érdekes: úgy az arány nem olyan kiemelkedő (bár csak az idei Cannes-i szelekcióból egyetlen film a Neoné, épp az Arany Pálma nyertes, aminek jogait jóval a fesztivál előtt vásárolták meg), az ötéves sorozat pedig inkább az üzleti bátorság és a már meglévő szakmai beágyazottság, semmint kizárólag az éles esztétikai érzék szüleménye.
Az Élősködők erős társadalmi szemlélete után a Titán inkább volt pusztán provokatív, genderfelfogásokkal játszó attitűdje pedig több kérdést tett fel, mint amennyit megválaszolt, de legalább a kritikusközösség meglátta benne a Karambol (Crash) utódját. A szomorúság háromszöge talán még megosztóbb volt, de egyszersmind sokkal befogadhatóbb, valamint tartalmazott – pontosabban didaktikusan arcbatolt – egy jókora adag társadalmi tudatosságot is. Joon-Ho, Ducournau és Östlund után Triet távolmaradt a felszínes provokációtól, az Egy zuhanás anatómiája a filmnyelv mesteri használatával alkotott maradandót. Sean Baker Anorájába pedig újra belelátható a szociális érzékenység – már ha a szexmunkás és az oligarcha villámházassága annak számít –, de a film inkább koncentrál a románcra. Mi köti össze ezeket a filmeket? A Neonon kívül látszólag semmi, így az esztétikum felől aligha lehet felrajzolni a Neon „egységes stílusát”.
Stílus helyett üzleti modell
Általánosan kijelenthető, hogy a Neon filmjei gyakran foglalkoznak mély társadalmi kérdésekkel, valamint egyedi vizuális stílussal és erős narratívával készülnek. A stúdió a már felsorolt példákból is láthatóan bátran vállalja fel a kockázatosabb projekteket is, amelyek sokszor a társadalom peremén élők történeteit mutatják be. Az elismerés sarokpontjai általában a filmek eredetisége (nem mintha a posztmodern után 30 évvel ez a szó jelentene bármit is), és a kivitelezés magas minősége. Az Asylumon kívül kb. minden stúdió erre törekszik (és persze minden profitorientált vállalathoz hasonlóan a dollármilliárdok felhalmozására). Sokkal nehezebb közös nevezőre hozni egy forgalmazó filmjeit, mint egy olyan stúdióét, aki a gyártásba is beszáll. A Neon-filmek sajátja elsősorban a kritikai, fesztivál- és a szubkultúrán belüli minél szélesebb közönségsiker, így a stiláris egyezés keresése tévút – a Neon vásárlói pedig ilyen szemmel kutatják a piacot: legyen az illető alkotás potenciálisan sikeres mindhárom téren.
Míg a család el nem választ – Sean Baker: Anora
Sean Baker Vörös rakétája rakétaként robbant 2021-ben a Covid-szünet után újjáéledő cannes-i filmfesztiválon, egyaránt megnyerve magának a filmes szaksajtó képviselőit és a közönséget. Nem csoda, hogy idén Baker legújabb filmje volt az egyik legjobban várt alkotás Cannes-ban.
A majd’ 100 cím alapján azonban mégis van valami, ami nagyátlagban megkülönbözteti a hasonló stúdióktól – többek között pont az A24-től. Az A24 mindenre ugrik, ami mémesíthető, a Neon ezzel szemben mindenre, ami az épp kurrens diskurzusokba illik, függetlenül attól, hogy az épp milyen platformon és keretek közt zajlik. Ez lehet a társadalmi perem felé fordított figyelem (Élősködők, Monos), radikális politikai szerepvállalás (How to Blow Up a Pipeline), egyszerűen a pornó (Pleasure), vagy akár a jelenlegi kapitalista elefántcsonttornyunk környezeti terhelése és a Föld kizsákmányolása (Gunda). A filmek csatlakoznak egy már folyó témába, ami ad egy alap hátszelet – a minőség sok esetben csak másodlagos. A Neon nem rejti véka alá elhibázott vásárlásait (az A24-től eltérően), és jóval gyakrabban is fut bele olyan kellemetlen filmekbe, mint a Billie Eilish: Kicsit homályos a világ, a női test kizsákmányolását a női test könyörtelen kizsákmányolásával bemutató Pleasure vagy a minősíthetetlen Szeplőtlen (Immaculate).
A modell egyértelmű, a réteg, akiket a Neon megcéloz, pedig várja a meghökkentőt. Itt kapcsolható össze a Titán, ahol az autó ejti teherbe a nőt, a Portré a lángoló fiatal lányról, ahol a hónaljszőrbe dörzsölt mámorító szer jelenete töri meg a klasszikus szépségideál ábrázolását, vagy a Szeplőtlen, ahol (spoiler!) a Sátánt megszülve Sidney Sweeney egy kisbabát ver pépesre, de azért szerencsére a képernyőn kívül. Ilyen jelenetek mellett, amelyek önmagukban sokkfaktort szolgáltatnak egy már adott és sokakat érintő/érdeklő témában, tényleg nincs szükség az online gerillamarketingen kívül sokra.
Mivel nem rendelkezik a nagyobb hollywoodi stúdiók költségvetésével, a Neon az intelligens pénzügyi döntésekre és hatékony erőforrásgazdálkodásra kellett berendezkedjen. A stúdió filmjeinek költségvetése általában szerényebb, de a művészi érték és a kreatív megközelítés kompenzálja ezt. A Longlegs című film például kevesebb, mint 10 millió dolláros marketingköltségvetést kapott, és elsősorban digitális tartalmakra koncentráltak (a drága televíziós hirdetés kizárt), a Nicolas Cage főszereplésével készült filmnek mégis óriási hype jutott már bemutatása előtt is – így nem csoda, hogy tegnapelőtti magyarországi bemutatója talán az egyik legjobban várt idei premier.
Saját lábában is – Oz Perkins: Longlegs – A rém
Zavarba ejtő film a Longlegs. Egyszerre van meg benne a profin megkomponált, nagy elődöket idéző atmoszféra és a zsigeri nyomasztás igénye, egyúttal pedig a pszicho-thrillerek eszköztárát felszínesen, zavaros koncepciótlansággal egymásra hányó önparódia.
A „középnagy” filmek visszatérte
Márciusban érkezett a hír, a Neon a Waypoint Entertainment gyártócéggel szerződött, hogy elsősorban a 10 milliónál többe kerülő függetlenfilmeket támogassák, amelyek gyakran két szék közül a pad alá esnek. A kollaboráció első filmje már augusztusban debütál: a Cuckoo Hunter Schafer főszereplésével már bemutatkozott a Berlinalén és vegyes kritikákat kapott. Bár a Neon már forgalmazott közösen filmeket az AppleTV+-al és a Huluval is, a márciusi együttműködés is mutatja, a stúdió jövője a moziban keresendő. Talán itt fog elválni az A24 és a Neon útja, ugyanis előbbi inkább a streaming és a sorozatok felé fordult, addig a Neon egyre nagyobb szeletet akar magának a mozis tortából.
A Neon ereje épp legnagyobb gyengeségében rejlik: a bátorságban. Az eddigi tapasztalatok alapján, amire tudnak, igent mondanak, eddig pedig ez szerencsésen bevált, a földbeállások pedig nem voltak maradandó hatásúak. A filmiparnak ideje lenne újra felfedezni a no budget függetlenfilmek és a gigaméretű produkciók között rejlő megannyi sávot, melyekben a belefektetett összeg rizikója és a kecsegtető siker megfelelő arányban van. A Neon munkatársai itt voltak éleslátóak: megtalálták az egyensúlyt, ami a stúdió javára hajtotta a vizet.
