Freddy Kruegert megszégyenítő rémálmokat okoz egy középszerű biológiaprofesszor a Rosszul vagyok magamtól rendezőjének első amerikai filmjében. A fenyegetés komolyságát nyomatékosítja, hogy a szóban forgó tanárt Nicolas Cage alakítja.
Valahányszor felvillan az A24 logója a vásznon, máris sejteni lehet, hogy valami megjósolhatatlan, a szokványostól a lehető legtávolabb álló filmélmény vár a nézőre az elkövetkező másfél-két órában. Nincs ez másképp a néhány év leforgása alatt legendássá vált független stúdió egyik legújabb alkotása, az Álmaid hőse esetében sem, melynek totálisan agyament alapötlete csupán egyik a film megannyi értékes rétege közül. Ettől függetlenül nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ez az a film, amiben mindenki Nicolas Cage-ről álmodik.
Paul Matthewsnál (Nicolas Cage) aligha él érdektelenebb ember a Földön: biológiaprofesszor egy amerikai egyetemen, két lánygyermeket nevel feleségével, Janettel (Julianne Nicholson) közösen, ám igazság szerint még a saját családja is kifejezetten unalmas fazonnak tartja a férfit. Paul nagy álma, hogy egy napon tudományos könyvet publikáljon kutatási témájáról, a hangyákról, csak hát nem halad valami fényesen az írással (neki se fogott). Furcsamód azonban egyre többen kezdik felismerni az utcán az átlagosnál is jelentéktelenebb férfit, noha meghökkentőbb okból kifolyólag, mint amiben ő maga reménykedik. Valamennyi ember – legyen szó akár ismerősről, diákról vagy idegenről – azt állítja ugyanis, hogy Matthews minden este felbukkan az álmában. Az abszurd, megmagyarázhatatlan jelenségnek köszönhetően Paulnak egy csapásra nyakába szakad mindaz, amire valaha is vágyott, hogy aztán ugyanilyen gyorsasággal tapasztalja meg, amint a hírnév és az elismerés gyűlöletté és megvetéssé transzformálódik a 21. század könyörületet nem ismerő társadalmában.
A nárcizmus nem ragályos – Kristoffer Borgli: Syk pike / Sick of Myself / Rosszul vagyok magamtól
A rosszul vagyok magamtól című fekete komédia azt próbálja bemutatni, hogy meddig képes az ember elmenni, amikor figyelemre és elismerésre vágyik. Kristoffer Borgli abszurdba hajló válasza egészen megrendítő, a valódi pofont azonban csak akkor kapjuk, amikor ráébredünk, hogy a vásznon megjelenő karakterek egy kis túlzással akár mi magunk is lehetnénk.
Kristoffer Borgli norvég rendező és forgatókönyvíró Rosszul vagyok magamtól című első nagyjátékfilmjében már hangot adott lesújtó véleményének napjaink figyelem- és szenzációhajhász (mondjuk ki: lájkvadász), mindenre elszánt, ugyanakkor minden kissé is nem tetsző dolgot azon nyomban eltörlő generációjáról. A 2022-es debüt hányingerkeltően provokatív éle az Álmaid hősében (ezúttal egészen vállalhatóra sikerült a magyar címadás, de az eredeti Dream Scenario azért ütősebb) némileg tompul, már csak azért is, mert itt a főszereplő egy régebbi kor szülöttje, aki merő önpusztítás helyett érdemi tettekkel, (inkább vágyott, mint valós) értékteremtés révén szeretné láthatóvá tenni magát a társadalom számára. De hiába, Paul Matthews attól válik érdekessé a szélesebb közönség kollektív szemében, hogy állandóan mások álmában tűnik fel – még úgy is, hogy kezdetben a füle botját sem mozdítja egy alvás közben elképzelt halálos közlekedési baleset vagy apokalipszis során.
Az álomszekvenciák pontosan olyan ötletesek, változatosak és – ami a legfontosabb – elborultak, mint ahogy az előzetesek ígérték (akad itt hardcore szexuális fantázia, drogos tripbe oltott zombitámadás, s ez még közel sem minden!), de Borgli szerencsére nem felejt el történetet is írni a groteszk alapkoncepció köré. Bár a film producereinek sorát erősíti az arthouse horror egyik kortárs fenegyereke, Ari Aster (Örökség, Fehér éjszakák, Amitől félünk) is, az alkotók mégsem vitték el – egyébként helyesen – a sztorit valami lélekölő, delíriumos lázálom irányába. A végeredmény sokkal inkább a Charlie Kaufman-Spike Jonze páros szatirikus humorba csomagolt, kényelmetlen és nyomasztó hangulatvilágú alkotásait idézi, azok közül is A John Malkovich-menettel fedezhetők fel konkrét párhuzamok. A forgatókönyv nagy erénye továbbá, hogy nem akarja a néző szájába rágni a tagadhatatlanul furcsa eseményláncolatok jelentését. Paul Matthews rövid tündöklése, majd hosszú, tortúrába forduló bukása ugyanúgy értelmezhető a mém-, a celeb- és az eltörléskultúrának tartott görbe tükörként, mint az életközepi válságot felettébb elrugaszkodott módon tematizáló tragikomédiaként, a rendező pedig végig egy kötéltáncos ügyességével egyensúlyoz a különböző jelentésrétegetek szimultán működtetése között.
Az Álmaid hőse mindenekelőtt azonban annak az alkotói döntésnek köszönhetően válik hallatlanul szórakoztató metafilmmé, hogy a főszerepet a megtestesült mémként második virágkorát élő Nicolas Cage-re osztották. Jóllehet ezúttal elmarad a legendás „Cage rage”, helyette viszont Hollywood talán legellentmondásosabb színészóriása újfent bebizonyítja, hogy hiba volt beskatulyázni őt az utóbbi évek vérlázítóan rossz akcióthrillereinek koronázatlan királyaként. Cage valóságos időzített bombaként sziporkázik a neurotikus lúzer szerepében, és mi tagadás, nála hitelesebben senki nem lett volna képes így megragadni egy olyan karakter kettőségét, aki hisztérikus félelmet vált ki az emberekből, miközben a légynek sem tud ártani. Nagybetűs jutalomjátéknak lehetünk szemtanúi tehát – egyedül az nem egyértelmű, hogy ezért Borglinak vagy Cage-nek kell hálásabbnak lennünk.
Ha be is csúszik néhány vontatottabb, dramaturgiai szempontból önismétlő jelenet (mert bizony előfordul ilyen a 102 perces játékidő alatt), addig legalább jobban elmélyedhetünk az ugyancsak bravúros formanyelv komplexitásában. Kristoffer Borgli a rendezés és a forgatókönyvírás mellett a vágás minden terhét is magára vállalta, az Álmaid hőse pedig ékes példája annak, amiről Hollywood mára sajnálatosan megfeledkezett; jelesül, hogy olykor a legegyszerűbb megoldások a leghatásosabbak. A montázs révén a film újra és újra sikeresen elbizonytalanít minket a valóság és a tisztán tudati tartalmak közti különbségtételben, ami főképp az utolsó harmad egyre komorabb tónusa által válik igazán drámai horderejű eszközzé. Ehhez a „trükkhöz” persze szükség van Benjamin Loeb (Mandy: A bosszú kultusza, Pieces of a Woman, Búcsú Yangtól) megkapóan immerzív operatőri munkájára is, kinek 16 mm-re forgatott képei gyakran még a hervasztóan szürke realitást is álomszerű légiességgel ábrázolják.
Az Álmaid hőse szerencsére jóval okosabb alkotás lett annál, mint aminek az első beharangozók sugallták. Bár a felszínen tényleg egy újabb mozgóképes őrület, amihez Nicolas Cage a nevét és az (elmaszkírozott) arcát adta, a vitathatatlanul vonzó kéreg alatt viszont egy húsba maró látlelet lapul korunk hiperérzékeny társadalmáról, amely bátor szókimondósága ellenére időnként képes könnyet csalni is a szemünkbe. A nemzetközi kritika Cage nagy visszatéréseként ünnepli a filmet, holott Hollywood egyik legaktívabb veterán színésze így vagy úgy végig jelen volt az elmúlt években, csupán az általa megformált „álompasihoz” hasonlóan türelmesen, csendes mozdulatlanságban várta, hogy eljöjjön ismét az ő ideje.
