Jessica Hausner „rendellenes táplálkozással kapcsolatos felkavaró képeket” ígér új filmjét indító figyelmeztetésében, aminek legalább annyi előnye biztosan van – ha ezután sokáig hiába is keressük a megrázó jeleneteket –, hogy a figyelmet a vizuális fogalmazás felé irányítja, amit aztán ízlelgethetünk.
Zéró cukor, zéró adalék, zéró kalória, zéró fogyaszthatóság. A Club Zero már műfajában bizonytalan vállalkozás – szatíra a táplálkozási rendellenességek intézményesüléséről, kritika a tanügy toxikus befolyásáról a fiatalok fejlődésére, thriller a szektákat kialakító vakhitről? Jessica Hausner idén Cannes-ban bemutatott filmje mintha mindezekkel sorra megpróbálkozna egy test-horrort megelőlegezve, hogy aztán öko-horrorként süljön el. Az osztrák rendezőt leginkább az egyre népszerűbb zero-waste és vegán életformák kérdéseinek összetettsége ihlethette meg: tényleg többet segít a klímaváltozáson, ha egy netflixes dokumentumfilm hatására nem vásárolunk avokádót, cserébe Dél-Ázsiából rendelt bambuszfogkefével mossuk a fogunkat? A Club Zero magániskolájába érkező külföldi tanárnő megtalálja a megoldást a fenyegető környezeti és ipari válságokra. Csakhogy amikor ezek annyira radikális nélkülözést feltételeznének, mint a táplálék teljes lenullázása vagy a fénnyel való táplálkozás, igazán megkérdőjelezzük, hogy egyáltalán léteznek-e élhető lehetőségeink.
A Ms. Novak (Mia Wasikowska) órájára feliratkozó diákok azonban kevésbé szkeptikusak. Az első körismerkedés alkalmával sorra mind el is mondják, hogy miért érdekli őket a kurzus: van, aki a világot szeretné megmenteni, más az önkontrollt akarja fejleszteni, ellen akar állni a gyorskaja-függőség terjedésének, netán a szülei hozzászólásai miatt szeretne lefogyni – vagy csak jó jegyeket szeretne kapni az év végi átlaga miatt. Ms. Novak pedig örömmel árulja el nekik, hogy az órán bemutatott „tudatos táplálkozás” koncepciója mindezekben segíteni fogja őket. Csakhogy a kezdeti lelkesedést és kitartást tapasztalva a tananyag nem áll meg itt, a tanárnő hamarosan bevezeti nekik a mono-diéták hasznosságát, és az autofágiához közeledve a táplálkozás teljes elvetésén keresztül felvillantja egy titkos szervezethez való tartozás lehetőségét is.
Meg kell jegyezni, hogy Ms. Novak (és vele együtt Jessica Hausner, illetve a forgatókönyv társírója, Géraldine Bajard) tökéletesen ráérzett a környezet alkalmasságára egy ilyen szekta létrehozásában. Az elit magániskolaként működő intézmény meglehetősen pontos tükröt tart néhány társadalmi jelenségnek. A szülők minden pénzt kifizetnek, hogy gyermekeik egyéni figyelmet kapjanak, s a vezetőség ezt úgy igyekszik meghálálni, hogy nem győzi elégszer hangoztatni a diákok tehetségét. Azzal viszont hamar szembesülünk, hogy az elvárások azért nem a legmagasabbak: az osztály akrobatájának elég a trambulinon egy helyben szökdösnie az elismerésért, a magánórákat kapó balett-táncos pedig elég nehezen tudna megélni kecsességéből. Ms. Novaknak nem is kell különösebb erőfeszítéseket tennie olyan diákok között, akik eleve nem kételkednek abban, hogy meg tudják változtatni a világot. Állandó kedvességének és ártatlan teaosztogatásának köszönhetően pedig meg sem fordul a fejünkben, hogy manipulálásról lenne szó.
És mégis hiába a kedvező környezet, a történet több ponton aligha meggyőző. A diákok azonnal elhivatottak, a folyosókon elsuttogott kétségek vagy titokban elfogyasztott falatok mintha csak gyorsan túl akarnának jutni azon, hogy itt létezhetnek ellenkező álláspontok. Ugyanúgy a szülőkkel kialakuló konfliktus is tompított. Persze az abszurd radikalizmusra épülő történet fő célja talán pont nem is az, hogy a motivációk valószerűek legyenek, a Club Zero legnagyobb gondja mégis az, hogy nem kell megvárnunk, amíg az ebédlőteremben elkülönülő, villáik hegyére szúrt falattal spirituális viszonyt kezdő diákokat meglátjuk, a cselekmény már az első pillanattól kiszámítható. A film elején ismertetett egyszerű alaphelyzet nem igazán bonyolódik, nem kerülnek a filmbe plusz rétegek, kanyarok, amik árnyalnák a témát.
Amit viszont a film elmulaszt narratív szinten, pótolja vizuálisan. Minimalista látványvilága azonnal felhívja magára a figyelmet, és végig meghatározó szereplő marad. A matematikai érzékenységgel megkomponált beállításokon minden geometriai foltnak jól kijelölt helye van. És bár minden kép gazdag erőteljes színekben, Martin Gschlacht operatőr következetesen figyel a letisztultságra. A diákok világos-neonzöld egyenruhái közül Ms. Novak mindig kiemelkedik, de nem kerül feltűnő kontrasztba. A díszletnek pedig meglepő módon része lesz a kamera is. Ezzel az abszolút renddel rímel a jól meghatározott tengelyek mentén történő kameramozgás, illetve a gyakran megismételt beállítások. Egy-egy helyszínt jellemzően ugyanabban a beállításban látunk újra.
A legnagyobb teljesítmény mégis, ahogy mindezzel egyidőben a kamera önálló létre is kel, az addigi fogalmazástól teljesen idegen módon: a jelenetekben elkezd közelítgetni – hol gyorsan, hol lassabban – teljesen elfeledve a szigorúan meghatározott szabályos mozgásokat. A stílusok ilyenszerű ütköztetésének célja pedig korántsem egyértelmű, váratlan ellentétek kerülnek össze általa. A közelítések a kiemelés gesztusa által végülis irányítják a nézői figyelmet, csakhogy ezt nem a klasszikus snitteléssel érik el, a közönség pedig azonnal észreveszi, és emiatt végig kint reked a film világából. Az öntörvényű ráközelítések sorának talán éppen a váratlansága és megmagyarázhatatlansága az ereje, hogy végsősoron képes valami organikusságot „visszainjektálni” ebbe a steril világba.
A Club Zero vállalkozása igen nemes – ha belegondolunk, valóban kétségbeejtő, hogy a személyes kapcsolódások szinte kizáró jellegű feltétele lett a fogyasztás: legalább egy kávé, ha már találkozunk. Jessica Hausner társadalomkritikája azonban nem sikerül egyértelműre (kérdéses, hogy egyáltalán szükségünk van-e újabbra): vizuális kínálatával ellentétben sajnos nem sok kérdéssel hagy, amin csámcsoghatnánk.
