[Cannes 2023] Aki már pár játékfilmmel (vagy évtizeddel) ezelőtt lemondott Wendersről, azt most kellemesen fog csalódni. Az utóbbi években inkább dokumentumfilmekben kiteljesedő német mester visszatér: fizikailag Tokióba, lélekben Ozuhoz, formailag a minimalizmushoz, soundtrackben pedig a 60-as, 70-es évek amerikai örökzöldjeihez. Cannes-ban pedig a versenybe, 15 év óta először.
Vannak filmek, amelyek nem hagyják nyugodni az embert. A Perfect Dayst három hónappal ezelőtt láttam, és azóta folyamatosan újrapörgetem a fejemben. No nem azért, mert nem lett volna érthető, sőt: kristálytiszta a szerkezete. Pont ez a tisztaság, egyszerűség ad neki egy olyan minőséget, ami (élet)filozófiává tud nemesedni. Igen, van olyan filozófia, amit képekben a legjobb átadni. És amint újra- és újraforgattam a film képeit, egyre jobban belémégtek.
Te barátkoznál egy vécétakarítóval? És miért nem? És ha azt mondom, hogy ez az ember értékesebb, mint gondolnád? No, nem azért, mert remek irodalmi ízlése van. Nem is azért, mert nagyszerű kis kazettagyűjteménye van régi amerikai rock’n’rollból. S nem is azért, mert amatőr fotós, aki dekomponált vizuális memoárokat gyűjt Tokióról, főleg annak fáiról. Persze, ezek mind remek érvek. De hát ez az ember mégiscsak közvécéket takarít. És akkor mi van? Meghatározza az embert a munkája?
Wendersnél mindenképp – de nem azért, amit csinál, hanem azért, ahogyan csinálja. Hirajama, a Perfect Days idősödő, de jó kondiban lévő, egyedül élő protagonistája (Jakuso Kodzsi) a jól végzett munka örömében hisz. Nem a tokióiak vagy a néző sajnálatára ácsingózik. Ő láthatóan boldog „közszolgaként”, munkáját precízen, méltósággal, egyenes derékkal végzi, még akkor is, ha néha oda kell görnyedni egy-egy vécécsésze fölé (Wendersék igazi díszletben forgattak egyébként, és a tokiói közvécék elképesztő high-techségük mellett már-már valószerűtlenül tiszták). Mi ennek az embernek a titka? Mert valami van, az biztos. Ám Wenders épp csak annyit mutat meg a férfi múltjából, amennyi ahhoz kell, hogy a néző különféle elméleteket kezdjen gyártani a fejében. Bizonyos értelemben kísérletként is felfogható Wenders és Takaszaki Takuma társíró forgatókönyve: mennyi a legkevesebb, amit el kell árulni egy emberről, hogy portréként is működjön egy film?
Nemcsak titokzatos porténak jó, „ritmusfilmként” még jobb: olyan szenvtelen, mégis szerethető képekben mutatja meg Wenders Hirajama mindennapi rutinját, hogy egy percre sem érezzük unalmasnak. Persze van a japán férfinak néhány unokatestvére a filmtörténetben, az egyik frissebb ezek közül Paterson, aki Jim Jarmusch azonos című filmjében vezet buszt és ír verseket – de a fehér hajú amerikai függetlenpápa filmje Wendersék enigmatikusan minimalista alkotása mellett már-már bőbeszédű, sőt, fecseg. A minimalizmus egyébként kétélű fegyver, Wenders legutóbbi játékfilmjeiben sajnos sokszor visszafele is sült el, de ezzel az újjal simán visszahódítja elveszített rajongóit. A szellős, fordulatmentes noncselekmény kellő mennyiségű alkalmat ad a nézőnek, hogy elgondolkozzon a saját életéről, a világban elfoglalt helyéről, a munkaetikájáról, a boldogság természetéről – arról, hogy mit kell megszerezni hozzá, vagy még inkább, miről kell lemondani hozzá. No meg, hogy nem-e tévesztjük össze az elégedettséggel, és miért jó, ha véletlenül mégis.
A legjobban társas interakciók által lehet jellemezni valakit – szól a régi maxima, és mintha Wendersék ezt is megcáfolnák. Rettentő fontos puzzle-darabokat szolgáltatnak ugyan Hirajama másokkal való jelenetei is, ám a férfi nem ezek által teljesedik ki leginkább, hanem a korábban említett tevékenységeiben. És ha hihetünk a remek, az idei Cannes-i Fesztivál legjobb férfiszínészének díját méltán megkapó Jakuso Kodzsi arcának – márpedig nagyon is hihetünk –, akkor az egyik ilyen a zenehallgatás. Wenderstől nem áll távol a 60-as évek végi amerikai rock-aranykorszak szeretete: már egyik korai diákfilmjében, az 1969-es 3 amerikai nagylemez (Drei Amerikanische LP's) című kontemplatív rövidfilmben is arról beszélget Peter Handke osztrák íróval, hogy milyen rohadtul fontos a (film)zene, és hogy miképpen lehet utazni mondjuk Van Morrison segítségével – úgy, hogy az utazást lehet konkrétan és idézőjellel is érteni. Vágás: a Perfect Days cím nyilván Lou Reedet idézi meg és fel ugyanebből a korszakból, és konkrétan fel is csendül a nóta. A néző pedig egycsapásra rámontírozza Hirajama autóvezetés közbeni átszellemült arcát az említett rövidfilm kocsiból kifilmezett szubjektívjére. A közben eltelt 54 év? Lényegtelen. Egy dalnyi idő mindössze.
Wenders filmjei akkor a legjobbak, amikor céltalanul utaznak a főhősei. Ehhez képest Hirajama ugyanazokat a tokiói köröket rója – és mégis utazik, és mégis remek, és útja mégis teljes. Filozofikusan el-elmélázó, titokzatos, emberközelien csendes gyöngyszem, „álló” road movie a Perfect Days. Ha netán ezzel búcsúzna az idén 78 éves Wenders a játékfilmezéstől, életmű-megkoronázásnak is tökéletesen illene.
