Szilágyi Zsófia második filmje a felszínen egy válást követő költözködés egynapos históriája, de az oda-vissza ingázásban felvillantja a harmincas generáció szűkös lehetőségek közé, egy csomagtartóba bezsúfolható komplett életét, az egyéni bizonytalanság és a kötöttpályás társadalmi normák feszültségét.
A kortárs magyar rendezők közül egyértelműen Szilágyi az, aki leginkább érti a román újhullám szikár, minimalista formanyelvét, és az átlagember, valamint az őt fojtogató társadalmi berendezkedés ellentmondásos viszonyára kihegyezett szociális érzéknységet képes a sajátos magyar közegre adaptálni. Dokumentarista pontosságot mutató karaktertanulmányaival, privát mikrovalóságokon és sorsokon keresztül képes kizoomolni a közéleti összefüggések és problémák szövevényére, miközben szereplői egyáltalán nem válnak valamiféle morális üzenet által keresztülvilágított, transzparens modellekké. Szilágyi hat évvel ezelőtti debütáló munkáját, az Egy napot is a gondosan közelre fókuszált és végig a güriző anya kiemelt nézőpontjába kapaszkodó dramaturgiai kérlelhetetlenség, valamint a rendezői empátia és a szálkásított narratív szerkezet tette a túlhajszolt és széteső középosztály, illetve a fenntarthatatlan nukleáris családmodell lehangolóan éleslátó állapotrajzává.
Óda az anyákhoz – Szilágyi Zsófia: Egy nap
Szilágyi Zsófia érzelmekkel, rohanással és kétségekkel teli drámáját ugyan nem választották a legjobb filmnek a Szarajevói Filmfesztiválon, viszont a főszerepet alakító Szamosi Zsófia teljesítményét díjazta az Asghar Farhadi iráni rendező vezette zsűri.
A Január 2. mintha csak az Egy nap házaspárjának zátonyra futott kapcsolatát folytatná, annak válással végződő kifutását, majd az új élet kilátástalan, rémisztő kezdetét helyezve a középpontba. A szintén egyetlen nap eseményeit átfogó cselekmény viszont nem a válófélben lévő Klárát, hanem a pakolásban neki segítő barátnőjét, Ágit teszi meg főszereplőnek. A 4 hónap, 3 hét és 2 nap dramaturgiai trükkjét idéző felállás az így átélezett és korlátozott perspektívának köszönhetően a film központi konfliktusát kiszorítja a szélre, és Szilágyi a két nő viszonyát, suta összekapaszkodását helyezi előtérbe. A Január 2. narratív tétje, hogy a válás, illetve az azt kezelni képtelen felek egymás iránti gyűlölete miként csapódik le Ágiban, aki saját előképeként tekint Klára lehetetlen helyzetére. Azáltal, hogy a házaspár ordítozásait szinte mindig csak Ági szemszögéből, a falon és ajtókon túlról elfojtva halljuk, a rendező a lányban lezajló marginális mikroeseményeket, saját kezdődő párkapcsolatára vonatkoztatott kétségeit, elbizonytalanodását és az apróbb érzelmi turbulenciákat nagyítja fel, vagy épp azt mutatja meg, hogy a cselekményt katalizáló drámai csúcspont már lezajlott, és a veszteség fájdalma hogyan szűkül a résztvevők számára mindennapivá.
Emiatt a Január 2. sokkal visszafogottabb, alaphelyzete ellenére hiányzik belőle az olyan feszített tempó és határidőlogika, mint az Egy napban. Megtévesztő a film címe is, mivel szemben az átlagos háztartásbeli életet és a gyereknevelést pánikszerű összeomlássá fokozó Egy nappal, a Január 2. már címéből fakadóan is mintha egy kitüntetett életeseményről és annak következményeiről szólna. Szilágyit viszont ezúttal nem a megszokott rutinból kibomló érzelmi határhelyzetek szélsőséges tragikuma, hanem épp azok rutinná válása érdekli, az, ahogyan még a toxikus kapcsolatainkból való kiugráskor is minden felgyűlt, válogatott nyomorunkat és hordaléksérelmeinket gondosan gyűjtögetve, végül összeöntve és bezsákolva hurcoljuk tovább magunkkal. A költözés nem megújulást vagy változást jelent, csupán a rossz és rosszabb végpontok közti kilátástalan, repetitív ingázást. Most is fontossá válik a film időkezelése, ugyanakkor Klára és Ági már nem űzött vadak módjára szelik az utat, hanem fanyar iróniával, ráérő fásultsággal, a „nincs tovább”, a végesség érzésére berendezkedve, nem komfortot, csak legalább élhetőséget képzelve a 30 négyzetméterbe, két gyerekkel. Jó, hát akkor ide fogunk költözni. Szilágyi már nem az állandó stresszben létező és a sorozatos határidőket lekéső anya rohanásszimfóniáját, hanem a „már nem”-ből a „még nem”-be való átmenet halk, generációs letargiáját ragadja meg, amit gyökértelenség, kapcsolati válságok, közösen megélt elmagányosodás és az elköteleződés szorongása keretez. A válás, a szakítás mintha a személyes önrendelkezés egyetlen, a társadalom által felkínált, mégis stigmatizált menekülőút maradna, hiszen egyedül is jobb, mint együtt egy mérgező kapcsolatban. A Ricsárdgír szép szavaival, „ha velem akarsz lenni, inkább hagyjál el.”
Ennek megfelelően a dramaturgia is körkörösen épül fel, Ági és Klára az elhagyott családi ház és a lepusztult nyolcadik kerületi panel között rója az újabb és újabb fordulókat, miközben a párkapcsolati krízis enervált megszokássá szelídül Klárában. A sofőrködő Ági a racionális hang kettejük közül, intézi a logisztikát, besakkozza a zsákokat a kocsiba, ha kell félrenéz, máskor türelmesen hallgat. A rendező ugyanilyen szűkszavúan, eszköztelenül mesél, ahogy apró nüanszokból képes komplex érzelmi szituációkat kihajtogatni. Amikor a két lány szünetet tartva egy pékségben megáll reggelizni, Klára arcán alig észrevehetően ott felejtődött egy kis diszkrét orrfolyás, miközben kedélyesen mesél valami lényegtelen sztorit Áginak. A film szándékosan lekési a nagy, drámai kiborulásokat, teátrális bőgés nélkül is tudjuk, hogy Klára a látszat és a teljes film során irritálóan unott, mesterkélt hangszíne ellenére teljesen rottyon van. A film központi motívuma, a bennrekedés, a beragadt zárak, ahogy a beázott falak, szűk autóbelsők, rakterek és a lerohadt gangok közé szorított generáció nem találja a kulcsot a boldoguláshoz, mind benne van a költözés, a pakolás mozzanatában. A szimbólumok Szilágyinál életünk egyenként jelentéktelen, széthagyott, banális apróságai, tárgyi környezetünk, lakóhelyünk, önmagunk darabkái, mindezeket összerendezve, egymásra hányva és bezsákolva viszont a dögnehéz élet vágni kezdi az ember kezét. Lift az meg nincsen.
Hasonló észrevétlenséggel bomlik ki a szubtextusban hagyott társadalmi közeg is. A két lány ismétlődő útjait a lakhatási válság kérdésköre, az egészségügyi rendszer és a tömegközlekedés reflexből, köszönés helyett elejtett témái szegélyezik, pörög az óra tankolásnál, a még mindig a szüleik anyagi segítségétől függő harmincasok egzisztenciális kitettsége pedig szolid háttérmotívum marad. Ettől csak a film befejezése üt el némileg, amikor Ági mintegy megszokásból, a nap zárásaként kilátogat az influenszertüntetésre, de a film szociálisan érzékeny alapállása nem megy át kelletlen didaxisba, Szilágyi stílusa ugyanis sokkal lecsiszoltabb és megfontoltabb, így a társadalmi kontextust és a kapunyitási/zárási pánikban tengődő nemzedéki elveszettség kortünetét kizárólag karakterépítésre használja fel.
Talán ebben fejeződik ki a Január 2. feminista rétege is, habár a filmnek nincs deklaráltan és célzottan identitáspolitikai olvasata, mivel a két nő barátságán keresztül ábrázolt hol empatikus, hol idegenkedő és kínosan feszengő összetartás és odafordulás válik hangsúlyossá. Szilágyit nem a kiszolgáltatottság általános közérzetének külső, gazdasági-politikai meghatározottságai, hanem szubjektív érzete és belső, lázadásmentes, olykor fatalista összekacsintással letudható megélése foglalkoztatja, az, ahogy ez a generáció kilóg, de valahogy még éppen, koppra befér a normatív társadalmi intézmények és a privát életszervezés elvárt mintái közé. Az álomtematika beemelése is ezt az elidegenedett irányt erősíti, amikor Klára saját magát külső nézőpontból szemlélő álmát meséli el, majd Ági ugyanígy kívülről figyeli távolról a barátját, lényegében saját kapcsolatát.
A Január 2. végkicsengése mégsem olyan lesújtó. A mellékalakok rengeteg humort szivárogtatnak be a cselekménybe, a film letargiája is inkább keserédes, mint nyomasztó. A főszerepeket alakító Jóvári Csenge és Konrád Zsuzsanna amatőr csiszolatlansága pedig nagyon azonosulhatóvá és életszerűvé teszi a két nő kálváriáját. Szilágyi Zsófia az új magyar függetlenfilmes hullám egy kivételes hangja, aki egy percre (vagy egy napra) sem felejti el, hogy a nagy össztársadalmi kérdések mögött valódi megélt helyzeteket és arcokat kell keresni.
