A franciák válasza a Precious – A boldogság árára és a Winter’s Bone – A hallgatás törvényére: kisrealista tereptanulmány a családon belüli bűnelkövetésről, a párizsi társadalom mélyrétegeiről, a rendőrség gyermekvédelmi munkacsoportjának magánéletéről és mindennapos harcairól. Az igazmondás délibábját hajszoló Maïwenn filmje – habár húsbavágóan valósághű – sajnos túl sokat markol, és keveset fog.
A rendezőnő korábbi filmjei nagyjából ugyanazon stíluseszközök használatával készültek: magas valóságigény, személyes hangvétel és fragmentált szerkezet – mindezek mellé természetesen a hétköznapi élet reáliáihoz közel álló témák társultak, s az egyén és család viszonyát firtató Pardonnez-moi, valamint a merészen önreflektív Színésznők bálja (mely voltaképpen a hat évvel korábbi, Bertrand Blier által jegyzett Színészek női testvérdarabja) után a gyermekellenes bűncselekmények körül forgó Polisse is ideális alapanyagnak bizonyult számára. Maïwenn megint a szokásos munkamódszerét alkalmazza: vajmi kevés gondot fordít a történetmesélésre; összefüggő cselekmény helyett inkább események és szituációk hol láncszerűen egybefonódó, hol széttartó vonulatával dolgozik. A történések centrumában egy gyermekvédelmi ügyekre szakosodott rendőrségi munkacsoport áll, az ő prózai gondjaik helyeződnek terítékre: a tejüveg ajtók és zord íróasztalok mögött szövetségek köttetnek és bomlanak fel, munkahelyi szerelmek születnek, indulatok kavarognak, s erkölcsi dilemmák és hatalmi játékok söpörnek végig a fásult dolgozók orra előtt.
Maïwenn tipikusan posztmodern szerző. Filmjeit nemcsak írja, rendezi, de szereplőként is felbukkan bennük – persze nem főhősként, hanem tényfeltáró ambícióktól fűtött átlagemberként, aki szemfülesen, jobb kezében kamerát szorongatva, vizslató tekintettel bábáskodik az éppen alakuló események felett. Magyarán: önmaga fiktív alakváltozataként. Ám ennek az alakváltozatnak sohasem sorsa van, hanem funkciója: közvetíteni a valóságról. Ezért is megtévesztő a film tartalomismertetője, mely a rendezőnő által alakított zsurnaliszta és a munkacsoport egyik tagja, Fred (Joey Starr) között szövődő romantikus vonzalomra helyezi a hangsúlyt. Nem, a Polisse nem szolgál valódi főhőssel, sőt, szinte már kínosan arányosan osztja el az erőviszonyokat az egyes karakterek között – ennek ellenére talán éppen Fred az, aki kevésbé problémamentesen volna kikiáltható központi szereplőnek, mivel egyedül az ő életének van igazi haladásiránya: zátonyra futott házasságából egy sokkal tisztább és nemesebb kapcsolatba menekül, ám ezzel önhibáján kívül fellazítja gyermekeihez fűződő kötelékeit is (nemhiába kapcsolódik éppen Fredhez a dramaturgia érzelmi gócpontja: az anyjától elszakított kisfiúban a férfi önnön gyermekeit véli felfedezni).
Sajnos azonban az ehhez hasonló morális drámákból nem akad túl sok a bő két órás játékidő alatt, másrészt a forgatókönyv túlságosan sok karaktert mozgat (pusztán a nevekbe bele lehet zavarodni), és ha néha sikerül is összegabalyítani a szálaikat (ld. Iris és Nadin hirtelen felcsattanó, hiteltelen, művi halálugrással végződő konfliktusa), dramaturgiai előkészítés hiányában akkor is kétes lesz a végeredmény. A Polisse tehát meglehetősen álmosító sors-puzzle: a hősök magánéleti válságaiból csak kurta epizódok villannak fel, annyira pedig nem érdekesek és színesek, hogy a napi rutinjuk tárgyilagos ábrázolása is feszült figyelmet érdemeljen. De Maïwenn filmje elsősorban mégiscsak celluloidba csomagolt szociográfia kíván lenni, e minőségében pedig jótáll magáért, sőt, igen fényesen teljesít. A rendezőnő anyagkezelése most talán kissé konzervatívabb, mint eddig: stílusa ezúttal is árulkodik a Dogma és a cinéma verité hatásáról, de nem jellemzi formanyelvi disszonancia, a képi miliő és a hangsáv kialakítása is puritán, minimalista elvek szerint történik. Erre nyilván azért volt szükség, mert a Polisse már nem (csak) a társadalom kisközösségi színterein bonyolódik, hanem egy modern metropolisz bűnvilágának akkurátus állapotrajza is egyben. Szinte érezni, ahogy az arcunkba csap a gőz a nagyváros rothadó üstjéből. A leharcolt külvárosi kerületek rozsdás nyomornegyedei ugyanúgy a bűnözés melegágyai, mint egy vidám zsivajtól hangos pláza, vagy egy iskolai tornaterem, ahol bukfencvetéshez készülődnek a gyerekek, de Maïwenn a mosolygós-átlagos családapák tömegeinek is bevisz néhány mélyütést: hideglelős mozzanat például, ahogy az egyik kihallgatás alkalmával az egyik gyanúsított arról tart öntömjénező kiselőadást, hogy mennyire a vérévé vált a pedofília.
A Polisse – ha néha túl zordnak is festi le a férfiak világát – kétségkívül hiteles mű. Hamisítatlan „női film”, szó se róla: őszinte és elhivatott, helyütt egyenesen kötelességnek érezve a tabutörést. Tereptanulmányként mindazonáltal rászolgált a Francia Filmakadémia rangos elismeréseire, noha egyetlen mérce szerint megítélni nyilvánvalóan nem lehet: aki inkább emberi drámára vágyik, az bizonyára a szomszéd teremben futó Titanicot fogja megcélozni.
