A 2015-ös merényletek óta Párizsról már nemcsak az Eiffel-torony, a Szajna és a Louvre juthat az eszünkbe, hanem az Iszlám Állam is. Ez az, amiről egy szó sem esik Bertrand Bonello filmjében, pedig itt is fiatal terroristák borítják lángba a szerelmesek városát. A baj az, hogy a rendezőnek nemcsak a válaszai hiányoznak, de még a kérdései zavarosak a témával kapcsolatban.
Nehéz eldönteni, hogy az Eközben Párizsban inkább profetikus vagy idejétmúlt filmnek számít-e, de ez a kérdés menet közben úgyis feloldódik az öncélúvá váló merengésben. Az kétségtelen, hogy Bonello valamire nagyon ráérzett, hiszen a forgatókönyvet még jó pár évvel a 2015-ös terrortámadások előtt írta, a novemberi mészárlások idején pedig már a forgatáson is túl voltak. Ám az a különös helyzet állt elő, hogy a világ közvéleményét sokkoló merényletek egyszerre tették baromi aktuálissá és egy csapásra elavulttá a filmet. „Mindnyájan tudtuk, hogy ennek meg kellett történnie” – mondja egy filmbéli járókelő a merénylet után, egyetlen mondatba sűrítve az azóta a valóságban is beigazolódott kollektív balsejtelmet.
Ám hiába a hátborzongató ritmusérzék a témafelvetés terén, ha egyszer a film egy jottányit sem visz közelebb annak megértéséhez. Aki ugyanis esetleg arra kíváncsi, hogy miért és hogyan lesz valakiből terrorista, az nem sokra számíthat az Eközben Párizsbantól, amelynek cselekménye épp a szereplőivel kapcsolatos információhiányra épül. Egy csapat francia fiatalról van szó, akik között láthatóan akad gazdag és szegény, muszlim és keresztény, fiú és lány, fényes kormányzati pálya előtt álló értelmiségi és egyszeri biztonsági őr. A központi kérdés épp az, hogy mi köti össze őket, merthogy ezek a fiatalok együtt hajtják végre az aprólékosan kitervelt merényleteket. Az akciójuk mögött viszont nem áll semmiféle beazonosítható identitás, sem megnevezett politikai cél, még ha olykor homályosan utalnak is az utóbbi meglétére. „Megtettük, amit meg kellett tennünk” – mondják, és egy pillanatra még valamiféle mennyország homályos ígérete is előkerül, de ez hamar vitába torkollik, ennél többet pedig nem tudhatunk meg a motivációjukról.
Mindez persze már a robbantások után történik, vagyis a film második felvonásában. Merthogy az Eközben Párizsban cselekménye két nagy egységre tagolódik: a játékidő első felében alig szólalnak meg a szereplők, csak a terv néma, céltudatos kivitelezését követhetjük nyomon, egy-két flashbackkel megtűzdelve. Ugyan már ezalatt is sorakoznak bennünk a kérdések (mit? miért? kik?), és nem rágjuk le a körmünket az izgalomtól, itt még fakad némi feszültség abból, hogy a látszólag hétköznapi cselekedetek érezhetően egy irányba mutatnak.
A második felvonás már sokkal statikusabb, és a ritmusa is teljesen más: a robbantások után az ifjú terroristák egy luxusáruházban gyűlnek össze, hogy biztonságban átvészeljék az őrült éjszakát. Az addigi célirányosságukból azonban hamar tanácstalanság lesz. Képtelenek bármit érdemben kezdeni tettükkel, vagy menekülési tervet készíteni, de még a hírek sem érdeklik őket igazán: inkább elkezdik gyerekes lelkesedéssel belakni a menő párizsi pláza bizarr enteriőrjeit, amelyek egyben mintha a fogyasztói társadalom lázálmainak terei is lennének. Ettől kezdve egy kissé széteső, látomásos tablót kapunk arról, miként ütik el az időt a fiatalok, amíg utol nem éri őket elkerülhetetlen végzetük. Ez persze kiváló lehetőséget ad arra a rendezőnek, hogy ötletes képekben hódoljon a divat személyiség- és társadalomformáló hatalma előtt, így folytatva Yves Saint Laurenről szóló életrajzi filmjének gondolatiságát. Akad is egy-két emlékezetes beállítás, mint a saját fröccsöntött hasonmására rácsodálkozó suhancé, vagy az arcát aranymaszk mögé rejtő kiskamaszé. Ám kissé olyan, mintha a stáb is a szereplőihez hasonló céltalansággal lézengett volna a helyszínen, ott improvizálva a forgatási ötleteket.
Közben persze Bonello mindvégig gondosan kerüli, hogy bármi lényegeset megtudjunk a fiatalokról. És épp ebben tér el Gus Van Sant Arany Pálma díjas filmjétől, a Columbine iskolai mészárlást feldolgozó Elefánttól, amely minimalizmusával és hosszú beállításaival nyilvánvaló előképként szolgált, de sokkal következetesebben és érdekesebben vitte végig a koncepciót.
Az Eközben Párizsban véres fináléját figyelve sincs róla fogalmunk, hogy a közös anarchista meggyőződés, a hasonló frusztrációk, a düh, vagy esetleg csak a nyúlós, ragacsos unalom hozta-e össze ezeket a fiatalokat. És az a baj, hogy ezen a ponton már nem is érdekel igazán ez a kérdés. A nagy rejtélyeskedésnek ugyanis az a vége, hogy elmarad a nézői azonosulás, amiért egyáltalán nem kárpótol egy-két elegáns kompozíció és ügyes stiláris megoldás. Az infomációhiány egy pontig ugyan szolgálhat dramaturgiai izgatószerként, de ha túlzásba viszik, csak az érdektelenségnek ágyaz meg. Valamint annak a kellemetlen felismerésnek, hogy éppen egy sajátos esztétikai terrormerénylet, a művészieskedő blöff áldozatai vagyunk.
