Thierry de Peretti második nagyjátékfilmjében a korzikai szeparatizmus múltjáról mesél. Nem csak a szülőföldje történelmének feldolgozása volt a célja, hanem az is, hogy megmutassa azt, hogy egy erős szándékú, ideológiailag elkötelezett közösség hogyan bomlik szét, válik öncélúvá és önmaga hatalmától megittasulttá.
A történelem során a Franciaország és Olaszország pingpongasztalaként szolgáló „Napóleon szigetén” a második világháború végeztével fokozatosan erősödött a nemzeti öntudat, illetve a szeparatisták is egyre szélsőségesebbé váltak. Noha mai napig is tapintható a feszültség, az 1970-es évektől az 1990-es évekig volt a legerőteljesebb: terrorista csoportosulások számos robbantást hajtottak végre francia közigazgatási intézmények ellen, illetve több merénylet is az ők számlájukra írható.
Ebbe a közegbe helyezi fiktív történetét de Peretti, akinek az volt a szándéka, hogy az ilyesfajta radikalista szerveződések mechanizmusát mutassa be – tehát a nézőnek valójában nem kellene tisztában lennie a korzikai közállapotok jelenével és múltjával, hogy befogadja a filmet (az alapvető infók az első képkockákon szövegként lepörögnek), az alkotók egyszerűen az emberi természet felől szeretnék felvázolni kijelölt témájukat. Az Une vie violente (Egy erőszakos élet) központi figurája a fiatal egyetemistaként erős politikai nézeteket valló Stéphane, aki Párizsból utazik (haza) Korzikára, mivel egy régi ismerősét meggyilkolták és részt venne a temetésén. Eme út közben bontakozik ki sorstörténete, amelynek elején 18 évesként ismerkedhetünk meg vele, amint apjával folytatott heves vitában azt hangoztatja, hogy szülei „tétlen generációja” elmulasztotta megvívni a függetlenségi harcot. Az előtörő flashbackek során pedig kirajzolódik az életút, amely során a könyveket bújó, középosztálybeli politológus diákból egy rettegett, erőszakos, maffiaszerűen működő bűnszervezet kulcsembere válik.
Tehát egyfajta gengszter-történetet látunk, a végén a kötelező bukással – leginkább ideológiaival. A film a játékidő előrehaladtával a realista, semleges megközelítést egyre inkább a didaktikusságra váltja fel, egyre hangosabban halljuk a rendezőt, amint Stéphane szájából szól ki a közönségnek vaskos narráció segítségével, és egyéb szimbolikus szereplők felvonultatásával (mint például a hosszú perceken át beszélő gazdag nők, akik a fiatal aktivisták tevékenységeit bagatellizálják el kerti teázgatás közepette). Zavaróan lassan, nagy hiátusokkal lyuggatott szekvenciákkal vázolja fel körképét a rendező: értjük Stéphane fejlődésének stációit, de nem tudunk érzelmileg együtt lenni vele, hiszen az amúgy is távolságtartó rendezés sajnos párosul a főszerepet alakító Jean Michelangeli egysíkú játékával is.
Erdélyi magyar nézőként természetesen könnyebben azonosulunk a felvonultatott figurák sorsdarabkáival és nézeteivel. Ez sok lyukat betöm, viszont az események követését eléggé megnehezíthetik a befogadói nyelv-korlátok: a specifikus korzikai beszéd és a román felirat, lehet hogy sokaknak nem segít. Ezt nem lenne ildomos kritikaként felvetni, nem is ez a probléma, csak hát annyira kuszára, szerteágazóra és dekoncentráltra sikerült a Stéphane körüli közeget és szereplőket vászonra szervezni, hogy nehezen követhető önmagában is a két órás cselekményvonal: szereplők jönnek-mennek, viszonyok rendeződnek újra. A nézőben pedig annyira gyűlnek a kérdőjelek, hogy egyre nehezebben tud koncentrálni az éppen zajló jelenetre, mivel még az előzőt próbálja kisakkozni magában.
Kár, hiszen az Une vie violente számos frontális, erős és precíz momentummal rendelkezik, alapvetően de Peretti is megfogalmazza állítását, viszont azt dadogósan, strukturálatlan mondatokban és feleslegesen hosszúra nyújtva meséli el történetében. Sajnos nem ez lesz a korzikaiak kultikus történelmi/társadalmi önreflexiója, így arra még várni kell. Talán nem is túlságosan nagy spekuláció azt mondani, hogy elsősorban témája miatt kerülhetett bele a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Kritikusok Hete-szekciójába, aminek következtében pár forgalmazó jónak látta azt, hogy érdemes lenne szélesebb közönség elé tárni a filmet. Az Une vie violente előtt számos modell állhatott volna, mint például az írek, akik saját radikalizmusukkal átitatott történelmüket olyan céltudatos, erős és magával ragadó, de hiteles narratívákban dolgozták fel, mint a Daniel Day-Lewis nevével fémjelezhető Apám nevében (In the Name of the Father, 1993) vagy A bunyós (The Boxer, 1997). Ezek mellett az Une vie violente egy felemás arthouse élmény.
