Kevés ember van, akinek az élete olyannyira filmre kívánkozik, mint Sarah Bernhardt-é. A francia (és mindenkori) színjátszás legnagyobb csillaga, az első nemzetközi szupersztár, akiért Victor Hugo és Alexandre Dumas is rajongott, akit Alfons Mucha örökített meg litográfiáin, akiért Edison előkapta a fonográfot, Lumiére-ék meg a felvevőgépet, akinek a kegyeiért közemberek, királyok és hercegek, férfiak és nők egyaránt versengtek. Ehhez képest Az isteni Sarah Bernhardt sok mindent bemutat címszereplője kalandos életéből, épp csak azt nem, ami igazán érdekes volt benne.
Az életrajzi film két rövid epizódot mutat be Sarah Bernhardt életéből: az egyik a jobb lábának amputálása 1915-ben, a másik pedig a tiszteletére rendezett este karrierje csúcsán, 1896-ban. Önmagában a töredékes történetmesélés lehetne érdekes megoldás, és mindenképp jobb döntés, mintha egy klasszikus, gyerekkortól kezdődő, egész pályafutását végigmesélő életrajzi filmes struktúrát kapnánk, csakhogy itt a két szál alig egészíti ki egymást, minimálisan jellemzik a címszereplőt – legalábbis azt, ami miatt érdekessé vált annak idején, és válhatott volna ebben a filmben.
Pedig a színházi baleset következtében elüszkösödött láb amputálása bőven lehetett volna megvizsgálandó fordulópont Bernhardt kalandos élettörténetéből, hiszen nagy kérdés lehetett a korban, hogy a véksőkig aktív, a színpadnak élő Bernhardt hogyan fog megküzdeni a székhez kötöttséggel, képes lesz-e visszatérni szeretett foglalkozásához. És itt, a film elején még meg is csillan a remény, hogy mondani is akar valamit történetével Guillaume Nicloux, és Sandrine Kiberlain is megmutatja, hogy képes méltóképpen visszaadni, de legalábbis megpróbálni a nem köznapi értelemben vett szépségű, de közmondásos vonzerejű és intelligenciájú Bernhardt magnetikus hatását a környezetében lévőkre. Kiberlain az ágyban fekve is uralja a jeleneteket, és a sápadtra sminkelés ellenére és átjön a testileg törékeny szereplőben rejlő erő, ez a pozitív tendencia azonban nem sokáig folytatódik.
Tehetsége mellett Bernhardt híresen-hírhedten labilis, nehéz természetű is volt, amit nem lehetett egyszerű tartósan elviselni környezetének, és a róla fennmaradt történetek alapján valóban kiemelkedő tehetséggel kellett rendelkeznie, hogy csapongását, kötekedését, nárcisztikusságát nemhogy előnyére fordítsa, de még életében részévé tegye a róla szóló legendának. A kor viszonyaihoz képest botrányosan viselkedő (szerelemgyereket nevelő, férfiszerepeket is eljátszó, fényűző életmódot folytató, számos szeretőt tartó, újra és újra elszegényedő) Bernhardt-nak szinte mindent megbocsátott a korabeli elit, mert mindenki ódákat zengett a színpadi jelenlétéről.
Ehhez képest Az isteni Sarah Bernhardt-ból megtudhatjuk, hogy milyen kellemetlen tudott lenni a színfalak mögött, hogy mennyire manipulálta, sőt, ha kellett, elárulta a körülötte lévőket, hogy mindenkire féltkény volt, de rá nem lehetett annak lenni, hogy gyakran volt önös érdekből, a következményeket alig figyelembe véve polgárpukkasztó – és szinte semmit látunk az érem másik oldalából, az érzékeny-érzelmes színpadi jelenlétéből, ami Victor Hugóból könnyeket fakasztott; a ragyogó szellemességéből, amivel magánemberként is elbűvölte Emile Zolát, vagy Anatole France-ot; sem pedig önfeláldozó hősiességéből, amikor a francia-porosz háború idejére imádott színházát betegápoló központtá alakította, pénzt gyűjtött a sebesült katonáknak, és saját kezűleg is ápolta őket.
A film második fele pedig az elsőnél is unalmasabb és lehangolóbb: ennek során egyik barátja és szeretője, Lucien Guitry (Laurent Lafitte) meséli el Sarah fiának, Maurice-nak (Grégoire Leprince-Ringuet), hogy milyen csúnyán viselkedett vele szemben 20 évvel azelőtt Bernhardt, aki nem tudta elviselni, hogy egykori szerelme egy nálánál sokkal fiatalabb nőt készül feleségül venni. Míg az első, 1915-ös „epizódban” bőven van narratív feszültség, addig ebben a másodikban, az 1896-os flashback-ben szinte semmi, hiszen a történet végére maximum Guitry-ről tudunk meg valamivel többet, de Bernhardt-ról vagy a kettejük közötti kapcsolat esetleges egyediségéről az égvilágán semmit. Az pedig külön érthetetlen, hogy a két jelenet időrendjét miért cserélte meg a forgatókönyvet Nathalie Leuthreau-val közösen jegyző Nicloux, hiszen a film első fele jóval érdekesebb és sokatmondóbb, Sarah Bernhardt életének egy lényegesen fontosabb jelenete, mint a kissé súlytalan és céltalan visszaemlékezés.
Nagy kár, hogy látványában sem képes a kellemesnél többet produkálni Az isteni Sarah Bernhardt: a századfordulós szobabelsők szépek és hangulatosak, de alig kapunk olyan jelenetet, ami kint játszódna, így sem a kort, sem az embereit nem mutatja be a film, nem képes elhitetni a nézővel, hogy egy élő és lélegző 1915 vagy 1896 van a falakon kívül, és minekutána a látványosra díszletezett előadásokból sem látunk túl sokat, ezek által sem lép túl a film a minimálisan elvárhatón.
Ez a középszerűség Az isteni Sarah Bernhardt legnagyobb, megbocsáthatatlan bűne: hogy az elképesztően izgalmas életű, legendásan csapongó nőt, aki mondhatni egymaga megteremtette a nemzetközi sztárság fogalmát (például állítólag – ahogy a filmben is idézett jelentből is kiderül – neki köszönhetően terjedt el a hírességek között az autogram-osztogatás) ilyen unalmasan mutatja be Nicloux filmje. Megelégszik azzal, hogy megmutassa, milyen lehetett az emberi, de meg sem próbálja megmutatni, hogy milyen is lehetett az az isteni, tömegeket az ujja köré csavaró Sarah Bernhardt, akit temetésén hatszázezer ember kísért utolsó útjára.
.jpg)
