A Freddie Mercury és a Queen történetét feldolgozó Bohém rapszódia óriási anyagi sikere óta Hollywood megállás nélkül ontja magából a zenés életrajzi filmeket. Elton John, Elvis, Whitney Houston, Bruce Springsteen vagy legutóbb épp Michael Jackson – csak néhány név, akiről az elmúlt években fikciós mozifilm készült. A siker receptje kézenfekvőnek tűnhet, hiszen milliók által rajongva szeretett zenészekről van szó, egyes alkotások mégis csúnyán elhasalnak a pénztáraknál, míg mások az egyöntetűen negatív kritikai visszhang ellenére is eufórikus lelkesedést váltanak ki. Joggal merül fel a kérdés: miért és hogyan szeretnénk viszontlátni legendás kedvenceinket a mozivásznon?
Egy életrajzi film esetében érdemes megfordítani a megszokott sorrendet: előbb átbogarászni a stáblistát, külön figyelmet fordítva a produceri névsorra, és csak utána megnézni magát a biopicet. Egy ilyen böngészés sok tekintetben információval szolgálhat az adott életrajz hitelessége, esetleges elfogultsága szempontjából: ha túl sok a produceri listán a történetben is szereplő ismerős név, sejthető, hogy nem annyira elfogulatlan az ábrázolás, mint amennyire elsőre tűnhet.
Kifulladó trend ide, rongyosra koptatott zsánerklisék oda, azért egy akkora kaliberű rocksztár, mint Bruce Springsteen igazán megérdemelt egy saját szeletet az utóbbi évek nagy zenész-biopic-tortájából. Scott Cooper író-rendező azonban – talán tanulva a korábbi példák hibáiból – nem egy újabb audiovizuális Wikipédia-szócikkel tiszteleg a Főnök életműve előtt, hanem tényleg az ember felől próbálja megragadni a mítoszt.
A hollywoodi stúdióóriással Leonardo DiCaprio és Jennifer Davisson Appian Way Productions nevű cége szövetkezett, hogy Drakula magyar származású, ikonikus megformálójáról életrajzi filmet forgasson.
A Kreml mágusa elkészítése mögötti nemes szándék túlmutat a megvalósításmód érdemein: Olivier Assayas kissé száraz Putyin-életrajza sokkal inkább politikai ismeretterjesztés, mintsem teljes értékű játékfilm.
„Ez nem Jim Morrison, ez Oliver Stone bőrnadrágban.” Ray Manzarek billentyűs elhíresült, a rendezőt illetően nem túl hízelgő szavaiban van igazság, a Doors-film mégis azért tud mai napig kiemelkedni a zenészéletrajzok szürke sorából, mert extravagáns túlzásaival együtt egy (ellen)kulturális fenomén esszenciáját ragadja meg.
Kevés ember van, akinek az élete olyannyira filmre kívánkozik, mint Sarah Bernhardt-é. A francia (és mindenkori) színjátszás legnagyobb csillaga, az első nemzetközi szupersztár, akiért Victor Hugo és Alexandre Dumas is rajongott, akit Alfons Mucha örökített meg litográfiáin, akiért Edison előkapta a fonográfot, Lumiére-ék meg a felvevőgépet, akinek a kegyeiért közemberek, királyok és hercegek, férfiak és nők egyaránt versengtek. Ehhez képest Az isteni Sarah Bernhardt sok mindent bemutat címszereplője kalandos életéből, épp csak azt nem, ami igazán érdekes volt benne.
