Sofia Coppola elkészítette az Elvis cáfolatát: a Priscilla szerint az igazi áldozat Priscilla Presley volt, aki hosszú évek munkájával volt képes kilépni a vágyott, de túl sok keserűséget okozó kapcsolatból.
Priscilla Beaulieu 14 éves volt, amikor Nyugat-Németországban találkozott a tíz évvel idősebb, ott katonáskodó Elvis Presley-vel. A fiatalok egymásba szerettek, néhány év után összeköltöztek és összeházasodtak. Ami azonban a felszínen tinilányok álmának tűnik (nem csak Elvis, hanem bármelyik más sztár vonatkozásában), a valóságban jóval sötétebb, kínosabb, végeredményben elviselhetetlen kapcsolatot eredményezett. A Priscilla egy kislány szerelmét, csendes szenvedését, nővé érését és öntudatra ébredését mutatja be – úgy, hogy mindez történetesen minden idők egyik legnagyobb világsztárja oldalán, az ő szorításában történt.
Sofia Coppola a legjobb filmjeiben mindig is azt kutatta, hogy a ketrecbe zárt, csapdába esett nők hogyan lázadnak fel a sorsuk ellen. A gyakran hangsúlyos fizikai bezártság (nagy házak), az érzelmi elhanyagoltság és a magány, az elnyomottságra ítéltetés és az ezzel éles ellentétben álló tomboló vágyak töltik be többek közt az Öngyilkos szüzek, az Elveszett jelentés, a Marie Antoinette vagy a Csábítás egymástól különböző világait. Coppola ezt az alapélményt látta meg Priscilla Presley Sandra Harmonnal közösen írt, Elvis and Me című memoárjában is (amelyből korábban már készült egy kevéssé ismert tévéfilm). Priscilla egy karizmatikus férfi csapdájába esett, aki azonban több fájdalmat okoz neki, mint boldogságot – kitörni pedig nem könnyű, hiszen Elvis tinédzserkora óta arra edzette őt, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjen neki.
A Priscilla mindössze két évvel Baz Luhrmann Elvis című filmje után érkezett, a két film pedig radikálisan más eszközöket használ, más hangsúlyokkal dolgozik és más képet fest hőseiről, így végeredményben egymás komplementerei. Luhrmann áldozatnak mutatta Elvist, elsősorban a menedzsere, Parker ezredes áldozatának, de éppen azért nem kerülhettünk hozzá igazán közel, mert a film Parker nézőpontját követte. A Priscillából is kiderül, hogy a menedzser és a család irányította Elvist, aki megszenvedte a hírnév átkát is. Ám miközben mindketten élőbbnek és érthetőbbnek tűnnek, Elvist egy pedofília határát súroló, manipulatív, elnyomó, birtokló pöcsnek mutatja a film. Priscillát pedig szerelmes kislánynak, aki bármit megtett azért, hogy az őt állítólag szerető párja, majd férje kedvében járjon. Kapcsolatuk a bántalmazó kapcsolatok iskolapéldája.
A Királyon nem fog az átok – Baz Luhrmann: Elvis
Baz Luhrmann Elvis-életrajza pontosan olyan, amilyennek az eddigi életmű ismeretében elképzeljük: nagy amplitúdójú, szeszélyes, látványvilága pedig bravúros – épp ezért kár, hogy a rendező csak a felszínt karcolgatja a Király portréjának felvázolásakor.
Elvis itt egy pojáca; nem feltétlenül rossz ember, de rengeteg rossz tulajdonsága van. Ugyanakkor Jacob Elordi kisugárzásának is köszönhetően a sármja is átjön. Lányok és nők tömegei bálványozzák őt, köztük Priscilla, a sztár pedig őt választja – olyan tündérmese ez, amely kevés kamasznak adatik meg. Coppola bebizonyítja: jobb is így. Elvis ugyanis Amerikába költözteti, a családi házába zárja, öltözteti, iskoláztatja, gyógyszerekkel tömi és neveli Priscillát – kapcsolatuk sosem lehet egyenrangú, ráadásul Elvis Priscilla minden lázadási kísérletére durván reagál, verbálisan bántalmazza őt.
A lány viselkedése teljesen érthető, a felelősség egyértelműen a férfié: ugyan azt hangoztatja, hogy Priscilla érettebb a koránál, ennek épp az ellenkezőjét látjuk. Kialakulatlan személyiség, lelkileg sem egyenrangú társ, nem tesz egyebet a beszélgetéseik során, mint hogy helyesel, üres frázisokat puffogtat. De testileg sem nő Priscilla: eleinte úgy öltözködik, mint egy ötéves, majd Elvis vágyainak kivetülésévé transzformálódik. Eközben a kapcsolatukat végig meghatározza a szexuális egyet nem értés: a film – és a memoár – szerint Elvis nem volt annyira beteg elme, hogy egy 14-16 éves lánnyal akarjon lefeküdni, de elengedni sem tudta őt. Ott tartotta magánál, egy babaházba zárva, miközben Priscillának is lettek volna vágyai. A konfliktus akkor sem oldódott meg, amikor már törvényesen és erkölcsi alapon is egymáséi lehettek volna: Elvis folyamatos kontroll alatt tartotta Priscillát, nem elégítette ki a vágyait, ellenben megcsalta őt.
A rózsaszín plüssel kibélelt, kislányos apróságokkal (piperék, szerelmes levelek, szívecskékkel összefirkált iskolai füzetek) teleszórt világ az apró termetű Priscilla világa, amelyet bekebelez a hatalmas Elvis giccses, óriási, sztároknak kijáró birodalma. A viszonyuk akkor lesz némileg egyenlőbb, amikor Priscilla anya lesz – immár nem ő az élő játékbaba, hanem neki is lesz egy babája, akiről gondoskodnia kell. Kevésbé lesz magányos és kiszolgáltatott. Nővé érik.
A Priscillában – jogi okok miatt – nincsenek Elvis-dalok, de nem is hiányoznak belőle. Ez Priscilla filmje, egy korán felnőtt szerepbe kényszerített, de nem valóban felnőtt nő filmje. Cailee Spaeny filmje, aki a Velencei Filmfesztiválon elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat, teljesen jogosan: egyformán hitelesen formálja meg a 14 és a 27 éves Priscillát is minden bizonytalanságával, vágyával, kedvességével és dacosságával együtt. Sofia Coppola filmje, aki a tőle megszokott érzékenységgel, páratlan atmoszférával festi meg ennek a kapcsolatnak nemcsak a kényelmetlen és dühítő, hanem a szép pillanatait is. Igazi női film.
