VIII. Henrik gazdag életpályája rengeteg filmkészítőt megihletett már, a brazil Karim Aïnouz szabad szellemiségű történelmi drámája azonban mellékszerepre „kárhoztatja” az önimádó, zsarnoki feleséggyilkost, helyette pedig utolsó nejét, Parr Katalint állítja a cselekmény középpontjába. A koncepció papíron még érdekesnek is tűnhet, a megvalósításba azonban számos hiba csúszik.

Tizenegy évvel ezelőtt került a könyvesboltok polcaira Elizabeth Fremantle Vezércsel (Queen’s Gambit) című regénye, mely VIII. Henrik angol király utolsó felesége, Parr Katalin szemszögén keresztül mutatta be a Tudor-korabeli hatalmi elit cselszövésekkel, árulásokkal és vallási ellentétekkel terhelt kulisszáit. A nagysikerű lektűr nyomán a brazil származású Karim Aïnouz forgatott elsőrangú sztárszínészekkel megtámogatott, szabad szellemiségű, némely részmegoldásában kifejezetten „revizionista” igényű történelmi drámát: a Firebrand ősbemutatójára 2023 májusában, a Cannes-i Filmfesztiválon került sor, mostanra pedig a streamingplatformok műsortárába is felkerült. A renoméját érzékeny témákat feszegető arthouse-filmekkel (Futuro Beach, Egy nő láthatatlan élete) megalapozó direktor ezúttal bátran ugrott fejest a mélyvízbe, de az úszógumiját sajnos otthon felejtette.

Nem mintha a Firebrand rossz film lenne, csak éppen az egységes, kiérlelt koncepció hiányzik a korhű díszletezés, a precíz színészi alakítások és a kifogástalan környezetrajz mögül. A sztori az 1540-es évek második felében, az örökös háborúskodásban megcsömörlött, egyre súlyosbodó lábfekéllyel küzdő VIII. Henrik (Jude Law) regnálásának alkonyán játszódik. Aïnouz és forgatókönyvírói, Henrietta és Jessica Ashworth azonban nem az izgága, önimádó és paranoiás uralkodót, hanem annak utolsó feleségét, az intelligens és kifinomult Parr Katalint (Alicia Vikander) teszik meg valódi főszereplőnek. A cselekmény a királyné és a konokságáért csúfosan meglakoló protestáns reformer, Anne Askew (Erin Doherty) bensőséges viszonyára építve mutatja be azt a folyamatot, ahogy az újító vallási nézeteket képviselő Katalin páriává válik a királyi udvaron belül, s a Stephen Gardiner katolikus püspök (Simon Russell Beale) vezette konzeratív tömörülés célkeresztjébe kerül.

A Firebrand forgatókönyve tehát egy alapvetően vallási színezetű bonyodalmat exponál, de idővel kibontakozik a cselekmény – nem kevésbé hangsúlyos – magánéleti szála is, mely hősnőnk és férje, a halál előszobájában toporgó VIII. Henrik köré összpontosul. Aïnouz és alkotótársai szemlátomást leegyszerűsítették, és – kissé önhatalmúlag – Parr Katalin személyére fókuszálták a Fremantle által jegyzett, jóval több főszereplőt mozgató, nagyobb léptékű alapanyagot, ami önmagában még nem is volna probléma, csakhogy a heroinából annak ellenére sem sikerül független és önálló „feminista példaképet” gyúrni, hogy a forgatókönyv költői túlzásokba esik (úgyszólván „történelmet hamisít”), amikor Henrik és a királyné kapcsolatának utolsó hullámvölgyét festi le. (Annyi bizonyos, hogy Katalin ellen – a protestantizmus iránti rokonszenve miatt – letartóztatási parancs készült, de a máglyahalál veszélye sosem fenyegette a királynőt, és Henrik tömlöcében sem kellett raboskodnia, hiszen – kiváló diplomáciai érzékének és ravaszságának köszönhetően – végül sikerült elaltatnia a nagybeteg uralkodó gyanúját.)

És ezzel el is jutottunk a Firebrand talán legégetőbb problémájához. Az még hagyján, hogy Katalin lázadásának nincs egyetlen olyan eszmei eleme sem, amivel a jelenkori feminista kurzus őszintén azonosulni tudna, de ennél is lehangolóbb, ahogy Aïnouz a történelmi tényekhez viszonyul. A filmben ábrázoltakkal ellentétben a királyné sosem esett teherbe Henriktől, és a már említett Anne Askew sem tartozott a közeli bizalmasai közé. A szőrösszívű historikusok szintúgy hibaként róhatják fel, hogy a forgatókönyv nagyvonalúan megfeledkezik Katalin és Thomas Seymour (Sam Riley) virágjában elhalt (majd később másodszor is kirügyezett) szerelmi viszonyáról, aminek éppen Henrik király vetett véget. Legalább ennyire visszás, hogy a gazdag képzeletű forgatókönyvírók – egy mindenki számára váratlan fordulattal – az uralkodó halálos ágyára „varázsolják” a királynét, azt sugallván, hogy valójában a karakán és rendíthetetlen Katalin „szabadította meg a világot” a szeszélyes, kedélybeteg zsarnoktól.

A Firebrand nagyjából úgy viszonyul a történelmi hitelességhez, akár Ridley Scott Napóleonja: ha kell, nyakas módon perlekedik a történelemkönyvekkel, olykor az események mélyebb megértése szempontjából kulcsfontosságú részleteket hallgat el, máskor pedig a korszak és az ábrázolt uralkodó – kissé túlzó – demitizálásában jeleskedik. Jude Law VIII. Henrikje egyszerre undorítóan aljas és kacagtatóan kisszerű figura: egy dölyfös óriáscsecsemő, aki tisztább pillanataiban is csak körmönfont áskálódásra képes, de jellemének igazi romlottsága akkor lepleződik le, amikor eluralkodik rajta a dionüszoszi téboly.

Law alakítása bámulatos. A korosodó – és egyre ritkuló hajkoronájú – sármőr önként megtagadta szépfiú-imázsát, hogy életet leheljen a legendás angol királyba, aki utolsó hónapjaiban már csak sétapálcával és kerekesszékkel tudott közlekedni, köszönhetően egyre elviselhetetlenebb – és bűzösebb – lábfekélyének. Színészünk karrierje talán legjobb alakítását nyújtja: sem csillogó speciális effektusokra, sem pedig látványos maszkra nem volt szüksége ahhoz, hogy valóban a 16. századi Anglia legszínesebb jellemű uralkodójává lényegüljön. Minden egyes vásznon töltött pillanata revelációértékű, még akkor is, ha a jelenetek nagyobbik hányadában magatehetetlenül, áldozatos sebészek és fontoskodó udvarnokok gyűrűjében láthatjuk. Aïnouz kamerája néhol szinte már naturalisztikus pontossággal mutatja be Henrik testi szenvedését, sőt pár röpke jelenet erejéig a király hálószobájába is bekukucskálhatunk – ezek az obligát adalékok azonban csak azok számára szórakoztatók, akik egy ilyen moziban eleve nem a történelmi léptékű összefüggéseket kutatják, hanem inkább a bulvárosan szenzációhajhász, aprócska részletekre kíváncsiak.

A Firebrand stílusos és hangulatos történelmi dráma, csak éppen legfontosabb vállalásának nem tud eleget tenni: Parr Katalin sosem lép elő izzó tekintetű forradalmárrá, helyette titokzatos erőktől vezérelt, de félszeg „intrikusként” téblábolja végig a játékidőt. Még a mindig nagyszerű Alicia Vikander sem brillírozik a főszerepben, persze a forgatókönyvírók nem is adagolják neki bőkezűen a gólra váltható ziccereket. A Firebrand egyértelműen Jude Law filmje, aki végre-valahára tényleg mesterfokon űzi a hivatását – reméljük, legközelebb egy sokkal igényesebb produkcióban kap majd lehetőséget hasonló sziporkázásra.