Ridley Scott jó előre beharangozta, hogy a Napóleonnak létezik egy gigantomán – körülbelül négyórás – változata is, melyet a mozikban ugyan nem, az Apple TV+ kínálatában viszont megtekinthetnek majd a nézők. Mi ez, ha nem diszkrét beismerése annak, hogy a rendező durván elméretezte az év egyik legjobban várt moziját?

Egyesek pusztán konzervatív, de megbízható iparosmesternek tartják, mások viszont rendre szerzői jegyeket azonosítanak az életművében – akárhogy is, az egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy Ridley Scott a jelenkori Hollywood egyik legfontosabb és legnagyobb hatású direktora. Aligha ismer műfaji korlátokat: letette már a névjegyét a horror (A nyolcadik utas: A halál), a science fiction (Szárnyas fejvadász), a neo-noir (Fekete eső), a peplum (Gladiátor), a pszichothriller (Hannibal) és a gengszterfilm (Amerikai gengszter) zsánerében is, de ha mindez nem volna elég, már önmagában is tiszteletet parancsoló a tény, hogy 85 esztendősen Woody Allent és Clint Eastwoodot megszégyenítő munkatempót diktál.

A visszatérő hollywoodi „mesterember”: Ridley Scott

2001. augusztus 15.

Megsaccolni sem lehet, hányan töprengtek (filmkészítők, producerek, stúdióvezetők, kritikusok, laikusok) már azon, hogy mi a titka az amerikai filmek sikereinek. Mi vonz több millió embert a világ minden táján a mozikba, ha meglátják a plakátokon az unalomig ismert tengerentúli filmesek neveit, Mel Gibsontól Julia Robertsen át Steven Spielbergig. A recept összetevőit persze nem nehéz beazonosítani, mint ahogy az egyik kötőanyagot sem, jelesül minden jó alkotás alapját: a pénzt. Az e mögött álló félelmetes rutinériáról, a kikísérletezett és többnyire magas hatásfokkal működő klisékről, szabályszerűségekről illetve az ezeket működtető „mesteremberekről” már kevesebb szó esik. Most épp egy ilyen ízig-vérig mesterembert kívánunk bemutatni, aki alig két éve tért vissza az „élvonalba”.

Olvasd tovább

Nem csoda, hogy mozisták millióit ragadta magával az őszinte lelkesedés, amikor szállingózni kezdtek az első információmorzsák Scott legújabb vállalkozásával, az előzetesek által grandiózus történelmi drámaként pozicionált Napóleonnal kapcsolatban. Van-e izgalmasabb feladat, mint nagyvászonra álmodni az egyetemes történelem egyik legjelentősebb figurájának éles kanyarokkal tűzdelt, kaleidoszkópszerűen színes életét? A kihívásnak sok jeles rendező nekiveselkedett már (Stanley Kubrick például Jack Nicholson főszereplésével mozgóképesítette volna meg a francia császár életét, a projekt azonban zátonyra futott, méghozzá Szergej Bondarcsuk 1970-es Waterloojának pénzügyi fiaskója miatt), de Abel Gance óta senki sem tudta kielégíteni a fontos alaptémából fakadó nézői elvárásokat. Scottnak sem sikerült.

A rendező már idejekorán beharangozta, hogy filmjének létezik egy négyórás verziója is, melyet mozikban ugyan nem, az Apple TV+ kínálatában azonban megtekinthet majd a publikum. Mi ez, ha nem diszkrét beismerése annak, hogy Scott durván elméretezte a Napóleont? Az opusz egyik legsúlyosabb hibája, hogy a David Scarpa (A világ összes pénze) által írt forgatókönyv a francia forradalom időszakától egészen végső száműzetésig kíséri Napóleont, felölelve a hadvezér életének szinte minden fontos állomását. Ilyenkor az alkotó óhatatlanul is önkényes módon szelektál az élettények sűrűjében, ezzel nincs is probléma, csakhogy Scarpa (és Scott) megátalkodott közönnyel viszonyul Napóleon szakmai pályafutásához, fényes haditetteihez és kulturális hagyatékához, sokkal szívesebben merülnek el a magánéletében. A történet egyik vezértémája a címszereplő és felesége, Jozefina császárné (Vanessa Kirby) ellentmondásos, komplexusoktól terhelt kapcsolata.

Scott érezhetően igazítani szeretne néhány vonást a kollektív emlékezetben élő Napóleon-képen, így aztán a hajdani császárt toxikus, de kisszerű figuraként ábrázolja, aki még inkább szánandóbbnak tűnik, miután lehull a lepel a hálószobatitkairól. A direktort épp ezen a ponton hagyja cserben stílus- és arányérzéke: hosszasan és feleslegesen vájkál hőse kiábrándító magánéletében, mi több, bulvárosan frivol hangot üt meg a párkapcsolati dráma kibontakoztatásakor. Az pedig aligha megbocsátható, hogy a rendező és a forgatókönyvíró markáns arcélek nélküli, zsarnoki mivoltában is kicsinyes akarnokot farag a címszereplőből: Napóleon hol gügyögő óriáscsecsemő, hol abuzív férj, hol pedig csetlő-botló, burleszkbe illő komédiás. A ragyogó stratégának, a kérlelhetetlen diktátornak, a kora 19. század korszellemét meghatározó, egyetemes jelentőségű történelmi személyiségnek se híre, se hamva.

Nehéz lenne megmondani, mi is Scott valódi célja a Napóleon elhiteltelenítését célzó gesztusokkal. Talán kényszeresen „maivá” akarja formálni, s a valóság talajához horgonyozni? Vagy bújtatottan a „toxikus maszkulinitás”, a patriarchális társadalmi berendezkedés, a destruktív férfierő korunkra gyakorolt hatásáról óhajt elmélkedni? Akárhogy is, a szándéka obskúrus marad egészen a végefőcímig. Nagy szívfájdalom, hogy a hősről végül nem sikerül egységes portrét alkotni, de e téren Joaquin Phoenix felelőssége is elvitathatatlan. Phoenix kiváló színész, csakhogy Napóleont sajnos ugyanúgy játssza, mint az összes karakterét az elmúlt öt-hat évben: félőrült különcöt, hóbortos és gyermeteg csodabogarat farag a briliáns hódítóból.

A cselekmény valósággal szétfolyik Scott kezei között: rohamtempóban vágtatunk végig a főszereplő életének jelentősebb ütközetein és hadjáratain, s egymást követik a zavaró történelmi pontatlanságok, miközben a korabeli európai uralkodódinasztiák prominens képviselői csupán néhány perc erejéig fordulnak meg a vásznon, és a helyzetet a kilétükről tudósító inzertek sem könnyítik meg. Hanyagul centrírozott és túlzsúfolt darab a Napóleon, és még a kékes-szürkés szűrővel megbolondított, merész, de kurta csatajelenetek sem javítanak sokat a mérlegen. Félreértés ne essék: olykor tényleg torokszorító a film brutalitása, sőt néhány felkavaró képsor hosszú ideig velünk marad, miután elhagyjuk a vetítőtermet (gondoljunk csak az austerlitzi ütközetben jég alá szoruló katonákra), de Scott ezúttal sem történetmesélőként, sem vizionáriusként nem csillogtat különleges erényeket.

Pedig Scott legutóbb kosztümös filmje, Az utolsó párbaj filmnyelvileg, hangulatteremtésében és karakterábrázolásában is kiemelkedőnek bizonyult (és abban a műben a toxikus férfi-nő kapcsolatok ábrázolása organikusnak, nem pedig mesterkéltnek hatott), de a „brit Spielberg” és a mélynövésű korzikai találkozásából csúf nász született. Bölcsen tesszük, ha már most elfelejtjük a négyórás verziót.