[Négykezes 2/2] Megérte huszonnégy évet várni az ezredforduló egyik legszórakoztatóbb amerikai blockbusterének folytatására? Sajnos a legkevésbé sem: Ridley Scott hanyag gondnokként pazarolta el önnön kultfilmje bámulatos örökségét.
Még mindig jól szórakoztok? – Ridley Scott: Gladiator II. / Gladiátor II.
[Négykezes 1/2] Ridley Scott mára csupán politikai intrikák és csatározások szemléltetéseként nosztalgiázik az egykori hősök távoli dicsőségén, a Gladiátor II. mégsem kevésbé nagyszabású, mint előzménye, melynek tanulságai az önreflexív folytatásban visszhangoznak.
Ridley Scott az új évezred hajnalán kihantolt a sírjából egy poros emlékű ó-hollywoodi műfajt, a peplumot, melynek létezéséről korunk ifjú (és középkorú) mozistái talán nem is tudnának, ha 2000-ben nem robban be a világ filmszínházaiba a legendás Gladiátor, az ókori közegben játszódó „köpenyes-kardozós” kalandfilmek modern inkarnációja. Pedig a rendező lényegében nem tett egyebet, csak ezüstvászonra álmodott egy egyszerű panelekre építkező, de működőképes bosszútörténetet, mindezt a császárkori Róma egyik legizgalmasabb időszakába ágyazva, mesterien megkoreografált, ultraerőszakos akciójelenetekkel és kifogástalan színészi alakításokkal megspékelve. A historikusok egy része persze rögtön nekirontott a filmnek azon a címen, hogy hemzseg a történelmi pontatlanságoktól – és valóban: Scott pompás kiállítású, de ízig-vérig hollywoodiánus filmeposzt rendezett; ha úgy tetszik, míves giccset, mely nem szólt másról, csupán a vegytiszta, elsőrangú szórakoztatásról.
Noha a Gladiátor felejthetetlen fináléjában a főhős, Maximus (Russell Crowe) is kilehelte a lelkét, már a kétezres évek elején felröppentek az esetleges folytatással kapcsolatos híresztelések. Ha megvalósul Nick Cave őrült szcenáriója, akkor a második felvonásban az elhunyt római hadvezér visszatért volna a purgatóriumból, hogy isteni erővel felvértezett, kvázi halhatatlan harcosként küzdje magát végig az emberiség történelmének legnagyobb háborúin – a keresztes hadjáratoktól kezdve egészen Vietnamig –, s vérrel pettyezett kardja bizony csak a jelenkorban (vagy még akkor sem) csusszant volna vissza a tokjába. Az erősen trash-gyanús filmötlet szerencsére sosem jutott tovább a tervezőasztalnál, s Scott viszonylag hamar világossá tette, hogy a második epizódban nem is szándékozik szerepeltetni Maximust.
Negyedszázadnyi késlekedés után – amikorra a peplum nyúlfarknyi reneszánsza már rég lecsengett – megérkezett a mozikba a mérsékelt várakozásokkal kísért folytatás, melyben a sátáni Commodus (Joaquin Phoenix) időközben férfivá sarjadt unokaöccse, a Rómából a távoli Numídiába menekült Lucius (Paul Mescal) későbbi sorsa tárul elénk. A fiatal kardforgató szemtanúja lesz, amint édesanyja, Lucilla (Connie Nielsen) tisztességes, de könyörtelen férje, Marcus Acacius tábornok (Pedro Pascal) leigázza az afrikai tartományt, és lemészároltatja imádott feleségét, Arishatot. Hősünk – nem tudván, hogy a „mostohaapjáról” van szó – bosszút esküszik a hadvezér ellen, és egy becsvágyó rabszolgakereskedőhöz (Denzel Washington) csapódik, hogy aztán félelmet nem ismerő, bestiális gladiátorként térjen vissza Rómába, ahol beteljesítheti gyilkos küldetését.
A forgatókönyvet jegyző David Scarpa már a tavalyi, hasonló műfajban fogant Scott-film, a Napóleon esetében is csapnivaló munkát végzett, hiába is vártuk volna tehát, hogy a Gladiátor II kedvéért majd megtáltosodik. A történetvezetés sajnos tökéletesen illeszkedik a mai folytatásfilmek logikájához. Scarpa kútfőjéből nem egy új, a saját jogán is megálló sztori pattant ki, hanem lényegében fogta a nagy előd legfontosabb cselekményelemeit, konfliktusait és figuráit, tekert rajtuk egy nagyot, megpróbálta új köntösbe csavarni őket, és úgy érezte, mindez – a még hangosabb, még véresebb, még nagyobb léptékű harci szekvenciákkal együtt – kielégíti majd a franchise-hoz negyedszázadnyi böjt után visszatérő nézőket. Ha már itt tartunk, az élményt az is jelentősen roncsolja, hogy Scott és stábja túl sokáig „éheztették” a Gladiátor-rajongókat, s addig rángatták azt a bizonyos mézesmadzagot, amíg a nagyérdemű beleunt a várakozásba. Ez persze még megbocsátható volna, ha a végeredményt színvonalában összemérhetnénk a nagy előddel, de sajnos a két film egész más ligában játszik. Scarpa – és Scott – ráadásul folyamatosan, és eléggé irritáló módon idéz az első epizódból: rengeteg szállóigévé vált bon-mot („Amit életünk során teszünk, örökkévalóságban visszhangzik”, „Volt egy Róma nevű álom”) hangzik el ismét, egy kripta mélyén felvillan Maximus ereklyeként őrzött vértje (ami a mindent eldöntő finálé előtt természetesen Lucius ölébe pottyan), de a rendező szemérmetlen módon még flashback-szilánkokat is szór a jelenetek közé, melyek az eredeti mozi kulcsmozzanatait idézik fel. (Ebből a szempontból egyébként a zárlat a legkínosabb: újra láthatjuk a ringatózó búzamezőn végigsimító Russell Crowe kézfejét, s még a Now We Are Free is felcsendül Lisa Gerrard tolmácsolásában. Szakasztott úgy, mintha megint 2000-et írnánk.)
Legutóbb a Netflix által bemutatott Beverly Hills-i zsaru 4. részesített hasonló élményben, igaz, az önnön elődeik DNS-éből előállított folytatásfilmek sorát a Star Wars hetedik része, Az ébredő Erő nyitotta meg idestova tíz évvel ezelőtt. Csakhogy Ridley Scott összehasonlíthatatlanul tehetségesebb rendező, mint J.J. Abrams, a Gladiátor pedig sosem vált olyannyira fontos popkulturális fenoménná, mint George Lucas űroperája, így aztán – elvileg – nem is volna szükséges ilyen nagymértékben alapozni az eredeti film hagyatékára. Scott és Scarpa a lehető leggyávább biztonsági játékot űzi, még akkor is, ha Lucius izgalmas motivációja akár egy oidipiuszi (bukás)történetnek is megágyazhatna. Az alkotók még ezt a ziccert sem képesek gólra váltani: amikor beteljesíthetné bosszúját Acacius tábornokon, ifjú hősünk hirtelenjében – minden átmenet nélkül – megjuhászodik, s szenvtelen gyilkológépből kékvérű őseihez dörgölőző, köztársaságpárti szabadságharcossá magasztosul.
És noha a mellékfigurákban sokkal több potenciál volna, végül valamennyien felskiccelt vázlatok maradnak. Denzel Washington éles vonásokkal rajzolja meg Macrinus, a ravasz, kígyónyelvű akarnok karakterét, aki gesztusrendszerét és indítékait tekintve túlságosan modern hős (a néző szinte már várja, hogy kéjes mosoly kíséretében felszívjon egy kokaincsíkot), a színésznagyság ráadásul olyannyira túljátssza a szerepet, hogy az szinte már a ripacskodással határos. Pedro Pascal nemeslelkű hadvezére kizárólag papírízű dialógokat kap, Connie Nielsen Lucillájának tekintete üresen vész a végtelenbe, a zsarnoki ikercsászárok, Geta és Caracalla pedig nem is Joaquin Phoenix Commodusát, hanem az 1999-es Shakespeare-adaptáció, a Titus kerge, hatalomittas figuráit idézik.
A látványvilág persze nagyszerű, az egymást követő akciójelenetek (legyen szó hagyományos gladiátor-viadalokról, a különböző állatfajok arénába szabadulásáról, vagy a régmúlt tengeri csatáinak újrajátszásáról) egyre magasabbra helyezik a tétet, s természetesen a feszültséget is az egekig srófolják, de újdonságértékük már sokkal csekélyebb, mint két és fél évtizeddel ezelőtt. A Gladiátor II sajnos nem magasodik ki a teljesen felesleges hollywoodi folytatások betonszürke mezőnyéből: előszeretettel sütkérezik a mítoszteremtő nagy előd bűvfényében, bombasztikusnak szánt fordulatai pedig nagyjából annyira hatásosak, mint a téli fagyban beragadó penge. Ha Ridley Scott az örökkévalóság kapuját keresi, akkor most nagyon eltájolta magát: e képzeletszegény, lélektelen-jellegtelen, egyszeri megtekintésre alkalmas popcornmozi csak egy lélegzetvételnyi visszhangot ver majd az időben. 4/10
