A Beverly Hills-i zsaru negyedik epizódja olyan, akár egy megkésett érettségi találkozó, melyre – botor módon – elfelejtették meghívni az osztályfőnököt.
Bár hollywoodi imázsát a buddy cop movie egyik sarokkövének számító 48 órával (1982) alapozta meg, Eddie Murphy-ből valójában a műfaj másik örökbecsű etalonja, a két évvel későbbi Beverly Hills-i zsaru faragott szupersztárt. A történet imádnivaló egyszerűsége pompás zenei aláfestéssel, elsőrangú hangulatteremtéssel és bravúros színészi munkával párosult. Napestig méltathatnánk a lendületes, erőteljesen improvizatív játékstílusával mindenkit lefegyverző Murphy-t, de a Beverly Hills-i zsaru valódi bukéját a hős és környezete között feszülő kulturális ellentét adta: mai szemmel nézve is izgalmas és szórakoztató, ahogy egy dörzsölt utcakölyökként viselkedő, csóró afroamerikai zsaru leiskolázza az irodai székükbe belekényelmesedett nyugati parti kollégáit, az önmagukat finomkodó nyárspolgárnak álcázó, dúsgazdag kaliforniai drogdílereket pedig idő előtti nyugdíjba küldi. Ilyen egy habkönnyű bűnfilmbe oltott modern tündérmese, melynek ráadásul minden egyes másodperce színtiszta, professzionális szórakoztatás.
A nagyszerű Martin Brest – akinek pályaíve dicstelen módon tört meg az ezredforduló után, hogy aztán örökre szögre akassza a kameráját – tető alá hozta a tökéletes akciókomédiát. A folytatások természetesen már nem is játszottak vele egy ligában: az 1987-ben bemutatott második rész forgatókönyve már Eddie Murphy sztár-perszónája köré íródott (a színész egója időközben hatalmasra duzzadt, ami a karakterizálásban is megmutatkozott), a rendezői stafétabotot megöröklő Tony Scott pedig agyonszűrőzött képekkel, valamint az első epizódból kölcsönzött szituációkkal (pontosabban azok hatványra emelésével) igyekezett visszaédesgetni a nézőket a mozikba. Bár a sztori néhol olyannyira lyukacsos volt, akár egy ementáli sajt, a mutatvány végül is sikerült – Scott poénról poénra lavírozott, méghozzá tanítani való magabiztossággal, Murphy pedig ismét lubickolt a szerepében –, de a második epizód így is csupán tisztességes, ám hozzáadott érték nélküli remake-je a korszalkotó elődnek.
Az első Beverly Hills-i zsaru tomboló sikernek bizonyult (mindössze 15 millió dollárból készült, és 316 milliót hozott globálisan), és mivel a másodikat is fokozott érdeklődés kísérte, nem is lehetett sokáig kérdés, hogy a franchise vajon trilógiává kerekedik-e. A kissé megkésve érkezett Beverly Hills-i zsaru 3. (1994) a pocsék időzítés – Murphy ekkorra már rég elveszítette a mojóját Hollywoodban –, a siralmasan infantilis történet és az egydimenziós karakterek miatt gyorsan a popkulturális emlékezet szemétdombján landolt (teljesen megérdemelten). Az azóta eltelt harminc év során színészünk sikeresen leküzdötte magát az álomgyári harmadvonalig (szégyenteljes mélyrepülése csak ritkán tört meg olyan gyöngyszemekkel, mint a keserédes börtönkomédia, az 1999-es Életfogytig / Life, vagy a húsz évvel későbbi blaxploitation-paródia, A nevem Dolemite). Nem véletlen, hogy ma már csak a streamingszolgáltatók látnak fantáziát a „rovott múlt”, leharcolt mókamesterben, aki mostanában serényen próbálja összeszedegetni darabokra hullott karrierje üvegszilánkjait. Három évvel ezelőtt egy másik ikonikus nyolcvanas évekbeli opusza, az Amerikába jöttem (1988) későszülött – és teljességgel felejthető – folytatásával rukkolt elő, most pedig a Beverly Hills-i zsaru régóta ígért, vegyes érzelmekkel várt negyedik felvonásával támad.
Mesterségem címere: Zamunda királya – Craig Brewer: Coming 2 America / Amerikába jöttem 2.
Ha egy film jó, miért rontják el egy senki által nem kért folytatással? – teszik fel a kérdést az Amerikába jöttem 2-ben, ami csak akkor lenne nyilvánvalóbb kiszólás a nézőkhöz, ha még kacsintanának is mellé. Hiába próbálnak ezzel elébe menni a kritikáknak, nem ússzák meg annak megindoklását, hogy mennyi létjogosultsága van egy 1988-as klasszikus folytatásának a nosztalgián kívül.
A Netflix zászlaja alatt, Murphy produceri felügyeletével és kreatív kontrolljával készült epizód olyan, mintha Martin Brest negyven évvel ezelőtti műremekének modernizált, idegesítően elnyújtott újrafeldolgozása volna. Axel Foley szemlátomást alig változott: igaz, már a hatvanas éveit tapossa, és időközben pocakot is növesztett, de még mindig élvezettel forgatja fel Detroit viharvert utcáit, hogy borsot törhessen a helyi rosszfiúk orra alá. A sors azonban váratlanul ismét Beverly Hills-be szólítja, amikor megtudja, hogy rég nem látott lánya, az ügyvédként dolgozó Jane (Taylour Paige) egy szövevényes bűnügy közepébe sodródott, s halálos fenyegetést kapott egy álarcos fegyveresekből álló bandától. A szálak a rendőrségig, pontosabban a nagyhatalmú Grant kapitányig (Kevin Bacon) vezetnek, aki a csuklóján csillogó Rolex-órával adja hősünk tudtára, hogy másodállásban az alvilág szekerét tolja. Természetesen a régi cimborák, Taggart (John Ashton) és Billy (Judge Reinhold) is felbukkannak a színen, de Axel ezúttal elhidegült csemetéjével, valamint annak kimustrált lovagjával, egy Bobby nevű ifjú detektívvel (Joseph Gordon-Levitt) vág neki az ügy felgombolyításának.
Igazán kár, hogy a direktori székbe a nagyjátékfilmes szcénában semmiféle tapasztalattal nem rendelkező Mark Molloy-t ültették: a rendezés teljességgel egyéniségtelen, és ha ez önmagában még nem lenne eléggé elkeserítő, a forgatókönyv is olyan, mintha a generatív mesterséges intelligencia terméke volna. A cselekmény meghatározó epizódjai és fordulatai szinte kivétel nélkül az első epizódot kopírozzák: Axel megérkezik Beverly Hills-be, és rendháborításért őrizetbe veszik; ugyanabban az elegáns hotelben száll meg, ahol negyven éve is balhézott; a mindent eldöntő tűzpárbajra pedig újra egy fegyveresektől hemzsegő luxusvillában kerül sor – de napestig sorolhatnánk a hasonlóan kirívó példákat. Molloy és forgatókönyvírói felelőtlenül és gátlástalanul bűvészkednek a nagymúltú franchise örökségével: patikamérlegen adagolják a nézőben nosztalgikus érzéseket érlelő motívumokat, figurákat és hangulati elemeket (még Harold Faltermeyer bombasztikus zenéjét is sikerült a lehető legkevésbé elegáns módon reciklálniuk), és mindeközben a széria humorát sem sikerül megreformálniuk.
Molloy és stábja még akkor sem tér le az előző epizódok által kitaposodott ösvényről, amikor a helyzetkomikumról van szó: a saját szakállára nyomozó Axel ismét úgy próbál meg bejutni szigorúan védett létesítményekbe (vagy éppen autókat elorozni), hogy lyukat beszél az éppen útjába kerülő delikvens hasába. Csakhogy míg a korábbi részekben minden ilyen próbálkozását siker koronázta (gondoljunk csak az imént említett hotelbéli hisztire), áldozatai immáron átlátnak a szitán, és könnyűszerrel lepattintják. Hiába, a nyolcvanas évek óta új szelek fújdogálnak, s ha Hollywood életre akar rugdalni egy tetszhalott – és a szakmájából kiöregedett – filmfigurát (erre a tavalyi évben több példát is láthattunk: ilyen volt az Indiana Jones ötödik fejezetének reszketeg régészprofesszora és a Flash depressziós Batmanje is), akkor előszeretettel teszi nevetség tárgyává. Igaz, Murphy Foley-ja még aránylag olcsón megússza (az akciójelenetek zömében legalább tevőlegesen is részt vesz), a színész pedig ugyanolyan elánnal ficánkol-ugrándozik a vásznon, ahogy néhány dekáddal ezelőtt is tette.
A mérleg megvonásakor arról is szót kell ejtenünk, hogy az alkotók sem a régi, sem az új szereplőkkel nem tudtak mit kezdeni. Judge Reinhold Billy-je az ifjú Jane mentoraként alibizik, s egy kikötői raktárban dekkolja végig a játékidő négyötödét; John Ashton Taggartje úgy néz ki, mintha két infúziókúra között szökött volna meg egy kórházból; Paul Reiser kelekótya Jeffrey-je pedig íróasztal mögött bujkáló, fánkzabáló aktakukacként emlékezteti a nézőt arra, hogy ebben a történetben már nem is a kaliforniai drogmaffia a legádázabb ellenség, hanem az idő. A régi figurák tablója nem lehet teljes az imádnivalóan tökkelütött Serge (Bronson Pinchot) nélkül, aki szerencsére ugyanolyan szórakoztató paradicsommadár maradt (mind külsejét, mind habitusát tekintve), mint amilyennek egykoron megismertük. Talán nem is véletlen, hogy az ütősebb poénok egy tekintélyes hányada az ő személyéhez kötődik.
Axel durcás lánya viszont rettenetesen egysíkú és képzeletszegény figura, a hősünkhöz fűződő ambivalens kapcsolatát pedig csupa lejárt szavatosságú klisébe csomagolták (még szerencse, hogy Foley szájából nem hangzik el a „Tudom, hogy nem voltam jó apád”-tételmondat). Joseph-Gordon Levitt mindvégig olyan arcot vág, mint aki próbálja kitalálni, mit is keres voltaképp ebben a franchise-ban. Az általa alakított Abbott nyomozó cselekményen belüli súlyát pedig remekül illusztrálja a tény, hogy a mindent eldöntő leszámolás-jelenetet követő kódában fel sem bukkan, sőt még csak utalást sem tesznek rá a szereplők. Kevin Bacon pedig hiába brillírozik az ügyeletes gazfickó szerepében, ha a forgatókönyvírók csak három-négy jelenetet szánnak a figurának.
Pedig a sztori egyetlen igazán működőképes innovációja a testületen belüli erőszak feltérképezése volna – ez a téma ugyanis teljességgel kimaradt a trilógiából –, de Molloy sajnos ezen a ponton is csupán a felszínt karcolgatja. A Beverly Hills-i zsaru negyedik epizódja összességében tényleg csak azoknak ajánlott, akik már a legelső mozit is árgus szemekkel és kaján mosollyal ülték végig. Miközben elkezd legördülni a stáblista, belénk hasíthat a keserű érzés: ez a film igazából olyan, akár egy megkésett érettségi találkozó, melyre elfelejtették meghívni az osztályfőnököt – vagyis magát Martin Brestet. Bár talán nem is baj. Egy ilyesfajta folytatást („mozgóképes mémet”), melynek egyetlen ütőkártyája, hogy parazitaként élősködik egy negyvenéves franchise-on, a jövőben talán bölcsebb lesz teljes egészében a ChatGPT-re bízni.
