Indiana Jones fáradtabb, mint valaha, és ez a legújabb küzdelmére is rányomja a bélyeget. Az Indiana Jones és a sors tárcsája az ikonikus kalandor utolsó nagy visszatérése helyett a klasszikus hős hattyúdalával építi tovább a sorozat mítoszát.
A sors tárcsája az ókori matematikus, Arkhimédész rég elveszett találmánya, ami a hiedelem szerint képes visszafordítani az idő kerekét, ezáltal adva emberfeletti hatalmat birtoklójának. Az egykori náci tudós, Dr. Voller (Mads Mikkelsen) nem pusztán megszállottja a mágikus ereklyének, hanem megszerzésével egyenesen a Harmadik Birodalmat kívánja újjáépíteni, hogy átírhassa a történelem alakulását. Számításait viszont az agilis hősnő, Helena (Phoebe Waller-Bridge) húzza keresztbe, akit a látszólagos anyagi érdekek mellett elsősorban személyes motivációk késztetnek a tárcsa megszerzésére. Így vonja be a történésekbe rég nem látott keresztapját, a visszavonult Indiana Jonest (Harrison Ford) is. A nyugdíjazott ikon pedig saját relevanciáját igyekszik bizonygatni ebben az új, tőle jobbára független viszonyrendszerben.
A hatvanas években játszódó történet közege jelentősen megváltozott a franchise előző epizódjaihoz képest, ami saját jelentőségének múlandóságával szembesíti az egykori kincsvadászt. Dr. Jones ugyanis rég szögre akasztotta legendás kalapját és ostorát, ráadásul egyetemi oktatóként is csak a nyugdíjasévek várnak rá. Az egykor még szerelmes tekintetű diákjai helyett mostanra unatkozó, semmiféle érdeklődést nem mutató hallgatóknak magyaráz céltalanul a katedráról, ahogy a holdraszállás bűvöletében élő szomszéd srácok sem veszik komolyan a régészprofesszort. A fiatalokat kizárólag a világűr titokzatossága és az űrhajósok hősiessége érdekli a régiségek után nyomozó, poros kalandhősök helyett. A film ezenkívül számos tárgyi és vizuális motívumon is keresztül érzékelteti, hogy főhőse felett eljárt már az idő: a körülötte lévő gyerekek asztronauta-jelmezben azonosulnak új ikonjaikkal, a motoros üldözők elől csak lóháton képes menekülni, valamint hiába csattogtatja ostorát, amikor ellenfelei mind pisztolyt rántanak. Maga a produkció képi megoldásai pedig a digitális trükkök lehetőségeit helyezik előtérbe a sorozat korábbi részeinek analóg technikájával és praktikus effektjeivel szemben.
A történet miliője mégsem kizárólag a kalandfilmek helyett divatba jövő sci-fi-produkciók jellegzetességeinek kortárs népszerűségére reflektál. A műfaji struktúrák átrendeződése mellett a nemi és faji sztereotípiák berögződései szintén kritika alá kerülnek: az egykori, fehér, macsó, férfi hőst éltető világnézet egyre inkább megkérdőjeleződik. A faji előítéletek idejétmúltsága a náci gonosztevők megrögzött kényszerében fejeződik ki, ahogyan mindenáron vissza akarják fordítani a történelmet, míg a nemi szerepek átrendeződése Indy és Helena együttműködésében ölt testet. Dr. Jones már csak árnyéka korábbi önmagának: ugyan korához képest remek formában van, mégsem képes úgy teljesíteni, mint ezelőtt. Lassan kifogy fizikai erejéből, nehezére esik sziklát mászni, többször szorul arra, hogy mások megmentsék, a jelentős küzdelmeket sem ő vívja meg és intellektuálisan sem tud újdonságokkal szolgálni a kincskeresés során, így lassan hiteltelenné válik megszokott szerepében.
A tipikus maszkulin mintákat és a hagyományosan férfiakhoz kötött szerepmodelleket a független és vakmerő Helena testesíti meg helyette. A nő a korábbi macsó hősökhöz hasonlóan italozik, szerencsejátékozik, tartozásokat és szerelmi kalandokat halmoz, a férfiakkal ellentétben viszont őt megrovó vádak érik életmódja miatt, melyeket ő kapásból utasít el a nemi egyenlőség nevében. Kezdeményező- és vezetőkészsége, valamint magabiztosan kamatoztatott fizikai képességei okán gyakran veszi át az irányítást – egy-egy üldözés alkalmával szó szerint is. Ráadásul a történet fő fordulatai és érzelmi motivációi is Helenához kötődnek, aki nemcsak Indiana Jonest keveri bele a kalandba (majd menti ki az események sodrásából), hanem a trióvá bővülő csapat harmadik tagjáról, a tinédzser Teddyről (Ethann Isidore) is ő gondoskodik, ezáltal testesítve meg a klasszikus feminin szerepmintákat is a maszkulin vonások érvényesítése mellett.
A Phoebe Waller-Bridge karakán alakításában megelevenedő céltudatos karaktert pedig csupán kimerült árnyékként követi a nyolcvanas éveiben járó Harrison Ford megfáradtan eljátszott szarkasztikus hőse. Az Indiana Jones és a sors tárcsája ehhez mérten komótosan építkezik több mint két és fél órás játékideje alatt, akciószekvenciái pedig nem is feszegetik a nyugdíjas sztár erőnlétének határait. A sorozat rendezői székében Steven Spielberget váltó James Mangold a Logan után újfent egy ikonikus karakter lírai búcsújára vállalkozik, a múltbeli traumák feltérképezése és a szerep újradefiniálása helyett azonban a rendező ezúttal a franchise ismerős momentumainak a nosztalgiáját eleveníti fel. A játékos náci-fogócska, a macguffin-gyűjtögetés, az akcióba csempészett könnyed gegek, valamint az olyan visszatérő motívumok, mint pl. Indiana Jones kígyóktól való félelme mind-mind sikerrel idézik a széria múltját. A szereplőket is foglalkoztató kérdés mégis az, hogy miért van mindezekhez szükség az egyre mellőzhetőbbé váló kalandor közreműködésére a továbbiakban?
A film végig azt bizonygatja, hogy az idős Dr. Jonest és az általa képviselt értékeket már rég meghaladta a kor. Erre a korábban vonakodó, mostanra csupán egykori kapcsolatain keresztül érvényesülni képes, saját relevanciáját bizonyítani vágyó hős sem tud rácáfolni. Így a lezárásban sorsát elfogadva Indy ténylegesen megkísérel végleg a történelem részévé válni. Társai azonban – a franchise-t újraélesztő gyártókhoz hasonlóan – erőszakkal rángatják vissza a jelenbe, mondván az ikonikus hős nem hagyhatja cserben azokat, akik szeretik, legyen szó a filmbéli barátokról és családról, vagy éppeb a mozirajongók tömegeiről. Indiana Jones kimerült visszatérése azonban csak halványan idézi az egykori emlékeket.
